Te + Én

Ajándék

Egy kuka mellett találta a kiskutyát. Ott didergett egy rongyosra ázott papírdoboz alján. Szőre összetapadt. Nagyon kicsi volt még, egy öklömnyi gombóc, a súlya meg, mint egy pillangónak.

Nemrég tehették oda, legalábbis reggel, amikor arra ment, még nem volt ott. Vagy csak nem látta meg. Most is csak a nyüszítésére figyelt fel. Szívszaggató kis nyöszörgés volt az.

Soha nem akart kutyát magának – egy lakótelepi lakásban élt ötödmagával. Kevés volt a hely, sok a lom. Sok a feladat. Csak nyűg lett volna, púp a hátán egy kutya.

Ezeket a megfontolásokat azonban úgy söpörte el a kiskutya sírása, mint a reggeli ködöt a szél. Egyszerűen nem tudta otthagyni. Levette a sálját, kis fészket csinált, abba bugyolálta a didergő állatot. A kabátja alá is bedugta, úgy melengette az úton, a teste hőjével.

Egy ismerős állatorvos felé kanyarodott, csak remélte, hogy még a rendelőben találja, és azt is, hogy vet egy pillantást a kutyára az ismerős.

Szerencséje volt. És a kiskutyának is, mert a kihűlésen kívül nem talált semmit az orvos. Védőoltások, féregtelenítés – csak a biztonság miatt. Meg némi vitamin. Meg jó tanácsok a gondozását illetően.

Csak akkor, ott a rendelőben fogta fel, hogy innen nincs visszaút. Ez a kutya most már az élete része. Nem lehet visszaadni… nincs is kinek. A felelősség azért a csöpp életért kizárólag az övé. Valahogy mégsem bánta ezt az új helyzetet. Dédelgette magában az érzést, azt az újat. Gazdi lett. Hazafelé beugrott még a boltba, tej, kenyér, kutyatápszer. Életében először vett kutyának ennivalót. Hosszasan nézegette a boltban a kínálatot, válogatott. Számolgatta, mennyibe kerül majd az állat etetése, a mindennapi ellátás, az orvosi vizsgálatok. Nem örült a végeredménynek, de érezte, ahogy mocorog, fészkelődik a kabátja alatt a csöpp élet… hát elengedte a számokat.

Otthon várták a gyerekek, várta a munka, a főzés. Másnap karácsony, tudta, a dereka leszakad, mire végez mindennel. Mire ünnepi asztalt terítenek, majd alig áll már a lábán, alig várja, hogy elüljön a gyerekzsivaj, hogy ágyba bújhasson. Eddig is így volt, ezután is így lesz majd. Mióta a férje elhagyta őket, neki kellett megoldani hétköznapot, ünnepet egyformán. Tette, amit ahogy bírt. Nem csak kötelességből. Anya volt. Nem létezett más út.

Úgy csempészte be a lakásba a kutyát, hogy a gyerekek ne vegyék észre. Titokban fürdette, megetette, a kiskutya elaludt az ágya végében.

Még aznap éjjel behozta a nappaliba, feldíszítette egyedül az erkélyen napok óta didergő kis fát. Nagyon régen ékesítette ilyen szívvel, lelkesen a karácsonyt. Maga se értette, miért örül annyira a szíve, de szinte zakatolt. Reggelre kalácsot sütött, forró kakaót főzött, és egy régi cipősdobozt meleg pulcsival bélelt, abba fektette a még álmos kiskutyát. Mellé rakta a gyerekeknek szánt ajándékokat. Könyveket, pár csillogó hajgumit, a legnagyobb lánynak körömlakkot. Apróságokat. Egyedülálló anyukaként nem tellett drága ajándékokra. Ha több pénze lett volna, akkor is ésszel ünnepelt volna, soha nem értette azt az őrületet, ami az utóbbi időben átvette az ünnep felett a hatalmat.

Fotó: iStock.com/alexandr_1958

Fotó: iStock.com/alexandr_1958

 

Felébresztette a gyerekeket, kakaóval kínálta őket, mindenki az ágyában kakaózott, úgy, mint régen, mint amikor még nagyon kicsik voltak, amikor még együtt volt a család. Aztán kinyitotta a nagyszoba ajtaját. Épp akkor ébredt fel a kutya, amikor a gyerekek észrevették a feldíszített fát. És akkor meglátták a kutyust is. A csöpp kis tappancsait, a gombszemét, a puhára fésült, illatos kis szőrét. Kézről kézre járt. El se hitték, hogy ez velük történik, hogy végre nekik is lehet kutyájuk.

Ő meg nézte őket csendesen. Gyerekké vált újra. Meg gazdivá. Így ünnepelt. Évek óta először talált utat a szívéhez a karácsony.