Te + Én

Olvasói levél – Az anyósom ellenséget lát bennem, a férjem meg hárít

Hiába a nagy lelkesedés, ha a belőlünk induló kedvesség és szép érzések falakba ütköznek. Bizony, van olyan, hogy nem bennünk van a hiba. Van olyan, hogy egyetlen bűnünk van: rossz emberbe szerettünk bele.

Egészen pontosan jó emberbe, jó férfiba, csak éppen olyanba, aki nem vált le az édesanyjáról, vagy még pontosabban akinek az édesanyja nem engedi el a „kisfia” kezét. Erika osztotta meg tapasztalatait velünk. „Egy erős, egészséges, összetartó családba születtem bele, és azt hittem, ez a norma marad akkor is, ha majd én férjhez megyek. Van két fiútestvérem, akik jó pár évvel idősebbek nálam. Az édesanyám imádja őket (én is), de megnősültek, saját családot alapítottak. Pont annyira távolodtak el tőlünk, amennyire az egészséges. Anyukám a menyeivel kifejezetten jó viszonyt ápol, szerintem tiszteletben tartják egymás határait, egymást is, és mivel ugyanazokat az embereket szeretik, ez nem nehéz. Van egy közös érzelmi ‘felület’, már unokák is vannak, nyüzsög a család, de se édesanyámnak, se a menyeknek nem jut eszébe, hogy kisajátítsák a fiúkat. Aztán megismertem én is a párom, és ugyan már az elején láttam, hogy nagyon szoros a kapcsolat közte és az édesanyja között, ez, bevallom őszintén, tetszett is az elején. Csak jó ember lehet az, aki ennyire szereti az anyukáját (és jó ember is), és azt is hittem, hogy az édesanyja ragaszkodása a bizonyítéka annak, hogy érzelmileg érett, szeretetre képes emberre találtam.

Fotó: iStock.com/ElNariz

Fotó: iStock.com/ElNariz

Egy dologgal nem számoltam, hogy ez a kölcsönös érzelmi áradás csak közöttük ennyire élénk, mi több, a kettőjük szövetsége megbonthatatlan és erősebb minden más emberi kapcsolódásnál: a párkapcsolatnál is. Azt is látom, hogy ez nem a férjem ‘hibája’, ha egyáltalán ezt bármilyen módon hibaként lehet értékelni, de tény, mindez az édesanyja függéséből fakad, a férjem meg asszisztál hozzá. De mégis az anyósom az, aki egyszerűen képtelen elengedni a gyerekét, aki vetélytársat lát bennem. Sőt, megkockáztatom, féltékeny rám. Féltékeny a fiatalságomra, de leginkább arra, hogy a fia velem van, hozzám tartozik, velem tölt időt. Naponta többször felhívja a fiát. Semmiségekkel, apró ürügyek okán. Elkér egy receptet, megkérdezi egy ismerős nevét (mert ő elfelejtette), nosztalgiázik valami gyerekkori eseményen, és hogy a párom arra az eseményre vajon emlékszik-e még. Ilyesmi. És persze mindent tudni akar: Merre jár a gyereke, kivel van, mit csinál, mit eszik? Evett-e aznap? Mik a tervei, mi lesz hétvégén? És a legfontosabb: aznap is beugrik-e majd hozzá? Útban, hazafelé, ahogy az történni szokott. Mert a hazafelé út az ott kezdődik, soha nem hozzám jön haza, először az anyukájához megy, ott tölt időt, ott eszik először, aztán ha nem lakott dugig, akkor esetleg velem is eszik pár falatot. Engem az anyósom SOHA nem keres, tőlem nem kér receptet, tanácsot, nem érdekli, mi van velem. Konkrétan levegőnek néz. Akkor is, ha ott vagyunk nála. Azt se tudja, mi a kedvenc ételem, de ha tudná is, akkor se főzne soha semmit az én kedvemért: neki a Nap az égen az egy szem fia, csak az ő kedvét keresi, neki kedveskedik. Rém kellemetlen az összes találkozás. Én hónapokig, sőt egy-két évig próbálkoztam. Meglátogattam úgy is, hogy a férjem nem volt velem, de olyankor éreztette velem, hogy semmi keresnivalóm a házában. Jószerével elzavart, legalábbis éreztette, hogy a terhére vagyok, és csak a fiáról kérdezett. Esélyt sem adott arra, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz. Vihettem én neki a kedvenc gyümölcsét, érdeklődhettem egészségi állapotáról, a fiatalkoráról… nem leltem kedvességre. Nem nyílt meg számomra.

Fotó: iStock.com/TatyanaGl

Fotó: iStock.com/TatyanaGl

 

Merev, zárkózott és elutasító volt minden alkalommal. Próbáltam beszélni a problémáról a férjemmel, de vak és süket az érzéseimre, a meglátásaimra, holott azt többször jelezte felém, hogy neki is kicsit SOK az édesanyja. Hogy nehezen viseli egyébként a napi 5-10 telefonhívást, hogy a munkahelyén is kellemetlen már, főleg, amikor kiderült, hogy a folytonos telefoncsörgés még csak nem is tőlem, a feleségétől indul, hanem az édesanyja az, aki folyton nyomul, kérdez, kontaktusban van. Az is világos, hogy nagyjából látja ezt a függő viszonyt, de semmit nem tesz ellene, egyszerűen nem mer határozottan leválni az anyjáról, határokat szabni. Ahogy nem mer egyenesen hazajönni hozzám, mert az ‘rosszulesne az édesanyjának’. Ha szóba kerül az, hogy nekem is kellemetlen, sőt fájdalmas ez a helyzet, hogy a találkozások alkalmával kirekesztettnek érzem magam, hogy az édesanyja a fiához való túlzó ragaszkodása mellett ellenséges velem, ellenséget lát bennem, hogy elegem van a megjegyzéseiből, vagy abból, hogy bántóan hideg és elutasító velem, akkor arra az a válasz, hogy túlzásokba esem, az ő anyja nem gonosz, biztos túlérzékeny vagyok. Egyszerűen nem tudom, mit tegyek. Szeretem a férjem, de túl sok időt töltenek együtt, túl sok a közös találkozás is, amik alól ha kimentem magam, akkor meg túl sokat vagyok a párom nélkül. Nem látom, mi lenne a megoldás, de végtelenül el vagyok keseredve.”