Te + Én

A gyász nem múlik el – az özvegységről

Az emberi lét egyik legfájdalmasabb része az elmúlás, különösen, ha egy szerettünk megy el, minket pedig itt hagy. Éppen ezért az ezután következő időszakról, a gyász időszakáról érdemes (lenne) többet beszélni.

Pedig nem beszélünk róla. A gyászt a legtöbb ember igyekszik elfojtani, az érzelmeket mélyre ásni és minél hamarabb élni az életet, mint annak előtte. Ez nem lehetséges, és a feldolgozatlan trauma sokkal rosszabb hosszú távon, mintha hajlandók lennénk foglalkozni a negatív érzelmekkel, gondolatokkal.

Régen könnyebb volt

Régen a halál sokkal közelebb volt az emberekhez. Bár ma már a tévében naponta láthatunk szörnyű baleseteket, háborúkat, és a sorozatok, filmek is tele vannak öldökléssel, a gyász aktusát ezeken keresztül nem éljük meg, sőt. Elvont fogalomként gondolunk a halálra, nem úgy, mint egy mindennapos eseményre. Régen az emberek már gyerekkoruktól fogva megélték a halál közelségét, az elmúlás, a gyász közösségi esemény volt. A haldoklás, a ravatalozás, a temetés, majd az özvegyről, családtagokról való gondoskodás egy megszokott rítus keretei között ment végbe a közösségben, ami megélhetővé, feldolgozhatóvá tette a gyászt. Ezzel szemben manapság maga a halál sincs a szemünk előtt: elköltözött a kórházak fertőtlenítőszagú, zöld csempés kórtermeibe, a hamvasztás, temetés sem a mi feladatunk – kifizetjük a kért összeget, majd egy zárt koporsót, esetleg urnát kísérünk utolsó útjára. Külön téma, ha a közösségi oldalak felületét használjuk a gyász feldolgozásához; hogy ez segít, vagy inkább ront a helyzeten, az kérdéses.

unsplash.com/Edu Grande

unsplash.com/Edu Grande

Határidő: egy év

A modern ember a tudomány erejét is segítségül hívja, hogy megbirkózzon a gyásszal. Különböző szakaszokra osztja fel, és megszabja, mennyi ideig „ér” gyászolni. Hivatalosan egy évig tart a gyász időszaka, ezután már krónikus gyászról beszélünk. Ez azt sugallja, egy év alatt túl kell lennünk a dolgon, sőt tudjuk le mihamarabb az elvesztés okozta érzelmeket, hogy újra hasznos tagjai legyünk a társadalomnak. Pedig a gyász nem múlik el, a veszteség érzése örökké velünk marad. Legfeljebb túlnőhetünk rajta, megtanulhatjuk, hogyan legyen teljes az életünk a szerettünk nélkül is. Ezért egy özvegytől azt várni, felejtse el, ami történt, két hónap után szórakozni hívni nagyon korai – még ha jót is akarunk ezzel. Régen egy évig feketét hordott az özvegy, ezzel is mutatva a külvilág számára a gyász időszakát és jelezve, hogy óvatosan közelítsenek felé.

Létezik jó tanács?

Azaz mit tegyünk, ha ismerősünk, barátunk megözvegyül? A tanácsokat, illetve a hogyan kellene mondatokat hanyagoljuk. Segíti a feldolgozást viszont, ha beszélgetünk vele az elhunytról, felidézzük a régi emlékeket, mit tanultunk tőle, hogyan emlékszünk rá. Ez sok nevetéssel és sok sírással járhat, de így gyógyul szép lassan a seb. Nehezíti a dolgot, ha megoldatlan konfliktusok maradtak az elhunyt után, vagy valami, amit nem tudtunk elmondani neki. Segíthet, ha levelet írunk számára, elmondva benne mindent, ami bennünk maradt.

Végső soron pedig pszichológushoz is fordulhatunk, ha valamiért akadályozott a gyásszal való munkánk, vagy nincs kihez fordulnunk. Vannak kifejezetten erre a témára specializálódott szakemberek, akik segítenek feldolgozni a negatív érzelmeket és megtalálni, hogyan élhetünk teljes életet a veszteséggel együtt is.