Te + Én

Arcpáncél mögött – avagy mit lát helyettünk a környezet

A közösségi oldalainkra fellőtt manipulatív, átrajzolt fotók olyan közhelyesek, hogy már alig lehet róluk újat írni. Persze mást mutatunk, mint a valóság, mert mások, a barátaink, az ismerősök, a kollégák is mást mutatnak. Többet, jobbat, szebbet, sikeresebbet a szürkeség helyett.

Ott aztán ki lehet (ahhh, ki is kell) lépni a középszerűségből, jöhetnek a csodapaloták előtt lőtt fotók, a köztéri közszökőkutak csillogó vize vízesésként a hátunk mögött, a luxusjárgányok előtt elkapott pillanat, a műpálmafa háttér, vagy az igazi, ami előtt úgy viselkedünk, mintha mindennapjaink árnyat adó lombja lenne, pedig egy évig spóroltunk a a horváth buszos hosszú hétvégére.

Látunk, amit látunk, ismerjük az igazságot, és ennek megfelelően mi is többet mutatunk a saját valóságunknál. De ez a jelenlegi közösségi oldalak dinamizmusa, ráfekszünk mi is a hullámra, úszunk vagy inkább evickélünk a vélt elvárásoknak megfelelően.

Fotó: iStock.com/bowie15

Fotó: iStock.com/bowie15

Egy életen át viseljük 

Ennél nehezebben feldolgozható az, ami a közösségi oldalakon kívül történik. A személyes környezetben, ahol a legtöbb esetben nem egyezik a rólunk alkotott kép a valósággal. Ennek oka pedig teljesen egyértelműen mi magunk vagyunk. Ennek ellenére sokszor meglepődünk azon, a környezet egy teljesen más embert lát helyettünk. Mi tudjuk, hogy mennyire félünk új helyzetektől, hogy szorongunk minden hangos megnyilvánulás előtt, hogy a legtöbbször elbújnánk egy homályos szegletben… a kollégák meg azt látják, hogy állunk a kör közepén és hangosan és bátran adjuk elő a legvadabb ötleteket. Mi tudjuk magunkról, hogy valójában szemérmesek vagyunk, a kollégák látnak valami pajzánságot a szemünkben. Mi azt hisszük, mások meg se látnak minket, aztán kiderül, hogy minket tudnak a legerősebben elképzelni vezetőnek egy esetleges katasztrófa esetén. Nos, most vagy az önismeretünk áll nagyon gyenge lábakon, vagy a környezet felé viselünk arcpáncélt. A szűk család is tévedhet velünk kapcsolatban, a saját szüleink is láthatnak minket gyengébbnek, butábbnak, felkészületlenebbnek vagy gyávábbnak, mint amilyenek vagyunk (néha erre rá is játszunk), néha a valamikor régen kialakított képet nincs szívünk felülírni, vagy a családban elfoglalt pozíciót kíméletből, előrelátásból vagy taktikából nem rajzoljuk, nem rendezzük át. Maradunk mi a sötétbárány, vagy a sikeres gyerek, holott ennek a fordítottja jellemző ránk életünk más területein.

Fotó: iStock.com/NicoElNino

Fotó: iStock.com/NicoElNino

Szemtől szembe 

A párkapcsolat mutatja a legjellemzőbben azonban, hogy mást mutatunk, mint akik vagyunk – legalábbis egy ideig. Annyira hosszú ideig, ameddig arra szükség van. Egy új kapcsolatban egyértelműen kedvesebbnek, odaadóbbnak, türelmesebbnek, gyengédebbnek, szenvedélyesebbnek, erősebbnek (vagy igény szerint gyengébbnek) mutatjuk magunkat. Képesek vagyunk elhitetni a másikkal, hogy szívből érdekel minket a hobbija, a családja, a munkája, a hétköznapjai, a hétvégéi, a múltja, a jövője, a reményei, az álmai. Talán valóban érdekel is minket, álmélkodva hallgatjuk, amit mond, csillogó szemmel nézzük, amit tesz. Álarc feszül az arcunkon. Gyönyörűek vagyunk, a lelkünk is gyönyörű. Így csalogatunk és kötődünk. Cserébe elhisszük a másik „álarcát”, és egy ideig nem akarunk mögé nézni. Mert az lehet, hogy nem annyira kedves, nem annyira csillogó, nem annyira érdeklődő, odaadó vagy bátor. Emberi gyengeségeinket takargatjuk, amíg csak tudjuk, és egy szép szerelem esetén megengedjük a másiknak is a takargatást. Ilyen a szerelem természete, talán kellenek is az álarcok ahhoz, hogy a kapcsolódás létrejöjjön és megerősödjön annyira, hogy annak lehullása után is képesek legyünk a másik tiszta arcába nézni, azt is szeretni, és úgy szeretni, ahogy van.