Te + Én

Létezik tökéletes anyós? Az enyém! Látszólag...

Le kell szögeznem, nagyon szerencsés vagyok. Szeretem az anyósomat, kifejezetten jó a kapcsolatom vele, a családom. De. De néha tényleg elviselhetetlen vele az élet.

Nincsen család konfliktus nélkül, természetesen a miénk sem kivétel ezalól – meséli Renáta. – Sőt, olykor kifejezetten hangosak vagyunk, szeretünk egyszerre beszélni, nem rejtjük véka alá a véleményünket, és gyakran ütköztetjük az álláspontjainkat szűkebb és tágabb körben egyaránt. Még a kutyával is össze tudunk veszni. De soha nem megyünk úgy lefeküdni, hogy ne lenne köztünk béke, de legalább egy titkos mosoly.

Az én saját családom sajnos már nincs képben, szinte senkim sincsen a lányaim, a férjem, anyósomék és az ő családjukon kívül. Amikor születtek a gyerekeim, ők segítettek, mosdattak, főztek rám, mindent megtettek értünk, s azóta is nagyon sokat segítenek, vigyáznak a lányokra ha betegek, orvoshoz viszik, ápolják őket, hogy mi nyugodtan tudjunk dolgozni.

Fotó: iStock.com/JackF

Fotó: iStock.com/JackF

Mi ezt a törődést igyekszünk is meghálálni, főleg én, hiszen a férjem, mivel az ő szüleiről van szó, ezt a gondoskodást majdhogynem természetesnek veszi, én pedig ajándékként fogadom el, s igyekszem a magam módján meg is hálálni tisztelettel, szeretettel, odafigyeléssel, pár csekély ajándékkal, s persze azzal, hogy olyan gyakran láthatják az unokákat, amilyen gyakran csak akarják.

Ám a helyzet korántsem ennyire rózsás, hiszen vannak azért rejtett konfliktusok, célzások, elejtett félmondatok, melyekből tudom, hogy nagyon sok minden nem tetszik nekik a mi életünkkel kapcsolatban, mivel nem úgy élünk, ahogyan ők. Kicsit sem. Mi ugyanis szeretünk menni, el nem tudok képzelni egy olyan hétvégét, amikor otthon ülünk két napon keresztül, és csak főzök, meg takarítunk, ahogy ők csinálják. Mi megyünk a gyerekekkel színházba, moziba, tavasszal kirándulni, télen játszóházba, gyakorlatilag mindegy, csak ne kelljen otthon bezárva ülni. Nem nagy a lakás, se kert, se terasz, vágyódunk kifelé. Ebből következik, hogy nálunk nem csillog-villog a lakás. Persze nincs kosz, de azért kínos renddel sem nyomasztjuk magunkat. Élünk. Használjuk a lakást és a tárgyainkat. De két felnőtt, két gyerek és egy kutya él 70 négyzetméteren, dolgozunk, iskolába járunk, emellett én mindennap próbálok meleg ételt tenni az asztalra esténként, mert az a gyanúm, hogy a menzán nem esznek rendesen.

Hétvégére mindenki elfárad, szeretünk kikapcsolódni, együtt lenni, élvezni egymás társaságát, amíg még kicsik a csajok, és nem derogál nekik szülős programokra járni. És mivel nem vagyok hajlandó hétvégén is hajnalban kelni, nem főzök, hanem gyakran házon kívül eszünk szombaton és vasárnap.

Fotó: iStock.com/TatyanaGl

Fotó: iStock.com/TatyanaGl

Tudom, hogy mindez nem tetszik az anyósomnak, tudom, érzem, hogy idegesíti, néha céloz is rá, de ezeket a célzásokat látszólag én elengedem a fülem mellett, valójában azért mélyen beleülnek a lelkembe, és néha ébren tartanak éjszakánként. Elbizonytalanítanak. Lehet, tényleg rosszul menedzselem az életünket? Rossz mintát adok a lányaimnak? Pazarlom a pénzünket? Otthon kéne ülnünk nyugalomban, békén hagyni őket, és közben főzni, majd mosogatni, majd újra főzni és újra mosogatni…?

És ez az érzés, ez a bizonytalanság megmérgezi az életemet.

Néha talán már az is jobb lenne, ha nyíltan elmondaná a véleményét, ha nem célozgatna, hanem egyszerűen feketén-fehéren közölné, szerinte mit csinálok rosszul. Én esküszöm, szívesen meghallgatnám és elfogadnám a véleményét. Nem biztos, hogy jólesne, vagy el is fogadnám, de ennél a bizonytalanságnál minden jobb lenne. Szeretnék békében élni önmagammal a családomban, jól csinálni a dolgomat, jól szeretni őket, jól nevelni a gyerekeimet, de ez a folyamatos rejtett gáncs elveszi a kedvemet és az önbizalmamat is. Vajon mi lehet velem a gond?