Te + Én

Életünk lapjai – Ti aláztok, mi tűrjük. Így működnek a hatalomvesztett férfiak?

Történetek, amik rólunk szólnak. Rólunk. Nőkről, férfiakról. Családokról. Gyerekekről. Emberekről, akik soha nem váltak családdá. Szerelmekről. Csalódásokról. Hűségről és árulásról. Rólunk. Mindannyiunkról. Eszter írta meg nekünk gondolatait az éretlen férfiakról és a magabiztos nőkről.

Ha körbenézek, szinte csak bizonytalan, gyenge férfiakat látok erős, sikeres és gyönyörű barátnőim mellett, így nem csoda, hogy időnk nagy részét azzal töltjük, hogy őket elemezzük.

Nem állítom, hogy én soha életemben nem aláztam még meg senkit, mert sajnos előfordult. Kinyomtam a telefont, eltűntem, hazudtam, letagadtam magam, sőt, csináltam ennél még rosszabbat is. Valószínűleg egyikünk múltja sem makulátlan, ha mélyen magunkba nézünk, biztosan találunk szégyellnivaló momentumokat bőven.

Mentségünkre legyen, ezeket a bűnöket legtöbben a húszas éveink elején követtük el, amikor még azt gondoltuk, nekünk mindent lehet, büntetlenül játszhatunk mások érzéseivel, szívével. Életével. De azok az idők elmúltak, felnőttünk lassan, nemcsak testileg, de érzelmileg is, mi is kaptunk hideget-meleget, és ráeszméltünk, hogy nem törölhetjük bele a lábunkat senkibe ezen a bolygón, pláne abba, akit közel engedtünk magunkhoz.

Fotó: iStock.com/Zinkevych

Fotó: iStock.com/Zinkevych

És azt gondoltuk, mostantól kezdve a világ is így viszonyul majd hozzánk, tisztelettel. De sajnos nem így lett. Elmúltak a húszas, lassan a harmincas éveink is, én körülnézek és minden kapcsolat, amit látok magam körül, ugyanarra a sémára épül fel, csak páronként más-más színben, fokozatban és intenzitással: erős, sikeres nők és mellettük, inkább felettük olyan férfiak, akik gyakorlatilag sportot űznek abból, hogy gyötörjék a párjukat. Minket.

Van, amelyik még csak próbálgatja a szárnyait, vannak köztük haladók, de akadnak olyan profi és pontos kínzók, akiknek létezését egyszerűen nem tudom elhinni, elfogadni. És mindannyian tisztában vagyunk vele, hogy ezek a férfiak, akik már bőven túl vannak 35–40 tavaszon, miképp viselkednek velünk, több száz (egyéni) terápiás óra után többé-kevésbé az okait is tudjuk és értjük a motivációjukat, mégis benne benne maradunk az utolsó utáni (és azutáni) pillanatig méltatlan és megalázó kapcsolatainkban valami érthetetlen okból kifolyólag. Ti aláztok, mi tűrjük, egészen addig a pontig, amíg már tényleg nem marad belőlünk semmi. Ledobjuk az utolsó kilóinkat, az önbecsülésünk utolsó morzsáit is megetetjük velük, hízzatok!

De miért hagyjuk?

Örök kérdés, amely újra és újra felvetődik: miért hagyjuk? Miért leszünk mellékszereplők a saját életünkben, másodrendűek valaki mellett, valakivel szemben? Miért kell harcolnunk akár hosszú éveken keresztül, egy falatnyi elismerésért? Amikor mi próbáljuk már úgy élni az életünket, hogy a lehető legtöbbet hozzuk ki belőle, a lehető legkevesebb embert bántsunk, napról napra tudatosabban élünk, képezzük magunkat,  fejlődünk lélekben, akkor miért van az, hogy a lelki igénytelenség és érzelmi bizonytalanság hús-vér képviselőivel büntetjük magunkat éveken keresztül?

Fotó: IStock.com/fizkes

Fotó: IStock.com/fizkes

Csak kérdések vannak, egyre több és több, amelyekre a válaszokat csak sejthetjük.

Önmegvalósítunk, gyakorlatilag nincs is más választásunk. Ahogy nagyanyáinknak sem volt más lehetőségük, mint  házasság, háztartás, gyerekek, minket már egészen másfajta erők, külsők és belsők egyaránt, de szintén kényszerítenek, hogy legyen csodás külsőnk, csodás személyiségünk és  csodás karrierünk is, még csak véletlenül se olvadjunk bele a tömegbe. De elhisszük egyáltalán, hogy mindez lehetséges? Mert mintha valami még ismeretlen ősi erő tiltakozna bennünk, és követelné, hogy szabotáljuk.

Legvégső elkeseredésemben már eszembe jutott az is, hogy szándékosan választjuk ki azokat a férfiakat, akik visszahúznak minket. Lehet, hogy tudat alatt így akadályozzuk meg a saját boldogságunkat?