Egyre több mindent csinálunk egyedül
Míg tinédzserkorunkban és a húszas éveink elején a barátaink körül forog az életünk, később, amikor a személyiségünk beérik, már kevésbé hagyatkozunk a szociális körünkre. Függetlenek leszünk, és nem támaszkodunk senkire, csak ha nagyon szükségünk van rá – ez a felnőtté válás egyik legszembetűnőbb jele. Néha magányosabbnak érezhetjük magunkat, mint egyébként, de ez a természetes velejárója a változásnak.
Megszakítunk minden olyan kapcsolatot, amitől nem érezzük jól magunkat
Amíg még keressük önmagunkat, nagyon nehezen szakítunk meg baráti, családi vagy szerelmi kapcsolatokat, hiszen bizonytalanok vagyunk, és szeretjük, ha figyelnek ránk. Nem így teszünk akkor, amikor már kezdünk azzá válni, akik lenni szeretnénk: tudjuk, mit akarunk, tudjuk, hogy érjük el, és tudjuk, hogy kik hátráltatnak minket ebben. Rájövünk, hogy nem tartozunk senkinek semmivel, és sokkal fontosabb a lelki békénk, mint az, hogy egy mérgező barátságot tovább ápolgassunk.
Fotó: Pexels.com/CC0 License
Néha úgy érezzük, hogy unalmas az életünk
Nem kívánjuk már a mindennapos baráti találkákat, a bulikat minden hétvégén, és sokszor jobban érezzük magunkat bekuckózva a tévé előtt, mint egy zajos, zsúfolt bárban. Ezért úgy érezhetjük, hogy unalmasak vagyunk, pedig valójában csak egy kicsit kevesebb inger ér bennünket, mint korábban, mert nem is igényeljük a folyamatos mozgolódást, és nem érezzük úgy, hogy bizonyítanunk kell: izgalmas az életünk. Nincs ezzel baj, csak arra figyeljünk, hogy mi hogyan érezzük jól magunkat!
Ráébredünk a saját hibáinkra
Amíg fiatalok vagyunk, és keressük önmagunkat, gyakran a világot hibáztatjuk a félresikerült lépéseinkért – később viszont rájövünk, hogy – kis kivételtől eltekintve – nagyjából minden azon múlik, hogy mi mit teszünk, vagy hogyan reagálunk dolgokra. Rájövünk, hogy korántsem vagyunk tökéletesek, és szembenézünk a hibáinkkal. Ezt nem egyszerű megtenni, de ha sikerül, sokkal objektívebben láthatjuk a világot.
