Te + Én

Drágám, ő itt a leendő mostohaapád – Randizás válás után, anyaként

Kevés nehezebb helyzet van, mint hogy házasságunk elbúcsúztatása után egyedül neveljük a gyermekeinket, és aztán megismerkedünk valakivel. Rengeteg feszültség jöhet elő, egyik kínos helyzet a másik után, de hogy lehet ezt a lehető legkevesebb konfliktussal túlélni?

A válaszra mindenkinek magának kell rájönnie, de létezik néhány alapvető iránymutató. Például tudnunk kell, hogy a gyereknek, legyen akármilyen nemű is, nehéz egy ilyen helyzetben elfogadni azt, hogy az anyukája nem csak az apukáját szerette egész életében. Oké, elváltak, de akkor legalább anyu csak az övé maradt. Még ezzel is elboldogul. De ekkor egy számára vadidegen ölelgeti az ő anyukáját, és felmerülhet a veszély, hogy valamiképpen „elveszi”. Rádásul ezen a ponton el kell engedni az utolsó reményt is arra, hogy anya és apa még valaha összejönnek, ha megjött végre az eszük. S persze kin csattan legtöbbször a feszültség? Természetesen rajtuk. Ha a párunk nem ért a gyerekek nyelvén, akkor még nehezebb lehet a helyzet, és igen sok tapintatot kíván. Anna így vészelte át ezt az időszakot:

Fotó: iStock.com/vadimguzhva

Fotó: iStock.com/vadimguzhva

„Érdekes módon nekem szerencsém volt, mert a lányunk még csak kétéves volt, amikor elváltunk. Most nyolc, és nincs egy szemernyi tudatos emléke sem arról, hogy mi valaha egy családként együtt éltünk, nem is akarta összehozni újra a szüleit. A válás után két évig még a házasságunkat gyászoltam, nem ismerkedtem senkivel. Ötéves volt a lányom, amikor az első udvarlót hazahoztam, természetesen ‘csak egy jó barátom’ címkével, a lányom pedig kijött, megnézte magának, majd közölte, hogy utálja. Nem lehetett neki hazudni arról, hogy itt most valami többről is szó lehet, mint barátság, így felhagytam a tettetéssel, és elmagyaráztam, hogy nemcsak anya vagyok, de nő is, és szeretnék járni valakivel. A lányom sírva fakadt, hogy miért akarok én tőle távol időt tölteni, ráadásul este, miért nem megyek akkor, amikor ő oviban van, és amúgy sem lát? És egyáltalán, mit képzelek én, hogy nem csak az ő anyja vagyok?

Nehéz helyzet volt, mert addigra kialakult egy erős szimbiózis a lányommal, mi ketten voltunk a világmindenség közepén, sokszor együtt aludtunk, és ezt a kettőst próbálta meg feltörni valaki. Nagyon sokat kellett bizonygatnom, hogy ‘téged szeretlek a legjobban’, hogy senki sem veheti el a lányom helyét – akinek ráadásul testvére sem született, így az osztozkodásról nem sok fogalma volt – a szívemben.

Fotó: iStock.com/monkeybusinessimages

Fotó: iStock.com/monkeybusinessimages

Ami sokat segített, az a többiek megfigyelése és a fokozatosság volt. Elmutogattam a lányomnak, hogy nézd, a többi ovis társadnak is van apja, mostohaapja, ismerősei, mégis megmaradt nekik az anyukájuk. Apának is van barátnője rég. Nekem miért ne lehetne barátom? Eleve nem akartam fejest ugrani egy kapcsolatba, sok randevúval, lassú ismerkedéssel terveztem, hogy mindig legyen idő alkalmazkodni, megbeszélni a helyzeteket. Az első udvarló ahogy ment, távozott is, érdekes, a lányom a mai napig emlékszik a nevére, pedig nem sokat foglalkoztunk vele azóta. Ezután jött egy hétvégi eltávozás részemről, amikor hajnali egykor haza kellett rohannom, mert a lányom a nagyinál sírva engem keresett. Ezután pedig megérkezett a komoly kapcsolat, akit már a második randin megmutattam a lányomnak, csak azért, hogy tudja, kivel vagyok. Nem erőltettem, hogy kedves legyen, sem azt, hogy beszélgessenek, rájuk bíztam, mit kezdenek egymással. Szép lassan eljött a pont, amikor közös programokat szerveztünk, de a lányom tüntetően közénk állt, és vagy mindkettejük kezét kellett fognom, vagy csak az övét. Szerencsére a párom türelmes volt, és aztán már kialakult egy olyan jó kapcsolatuk, hogy ketten is eljátszottak. Ehhez viszont az kellett, hogy ő ne erőszakoskodjon, hogy beérje a második hellyel, a lányom pedig felnőtt a feladathoz, meglátta, hogy a plusz egy főben számára mennyi új lehetőség nyílik, és boldog.”