Aranyérem született a budapesti kard...
Ha valaki megismerkedik egy olyan emberrel, aki állandó mozgásban van, mindig pörög, sürög-forog, folyton dolgozik és szinte meg sem áll, annak olykor meglehetősen nehéz elviselni, kezelni a másik oldalon tapasztalt energiát. Ők azok, akiket általában munkamániásnak nevezünk. A munkaidőn túl vállalnak feladatokat, segítenek másoknak, és még a saját dolgukat is...
A mániás depressziót ma már úgy emlegeti a tudomány, mint egy bipoláris zavarként kezelt pszichiátriai betegség. Ezt feltűnő hangulatingadozások kísérnek, ami a mély depressziótól a túláradó vidámságig bármi lehet. A legrosszabb, hogy akár életünk végéig is kitarthat, és nem gyógyítható.
Mindenkinek van olyan ismerőse, akire egyértelműen igaz, hogy munkamániás – ha éppen nem ő maga az. Az utóbbi esetben a felismerés talán már fél siker. De biztos, hogy csak a munkának szeretnénk élni? Hol marad az életünkből a család, a barátok, és persze a személyes igényeink, a pihenés, a kikapcsolódás és a szórakozás? Ha nem szeretnénk az egész életünket...
Dolgoznunk kell – a megélhetésünkért, a lakhatásunkért, az életünkért. Rossz úton járunk azonban, ha azon kapjuk magunkat, hogy se éjjelünk, se nappalunk, se hétvégénk, mert már ki sem látszunk a feladatok alól. Gondolkodjunk el azon, mi történne, ha kevesebbet vállalnánk – mert az élet ennél többről szól.
Munka, munka, munka és még egy kis munka. Sokunknak ez jelenti a hétköznapokat, de talán még a hétvégét is. Akár szándékosan, akár nem, de hajlamosak lehetünk túlzásba vinni a munkát. Pedig az, ha valaki sokat dolgozik, még nem jelenti azt is, hogy mindent jól csinál. Ahhoz, hogy hatékonyak legyünk, pihenésre és feltöltődésre is szükségünk van. Ezért is érdemes...