Stílus

Varázskezek sorozat: „Mindenről az ékszerek jutnak eszembe” – interjú

Überhardt Noémi ékszertervezővel és -készítővel beszélgettünk az alkotómunka és az üveg rejtelmeiről, valamint arról, hogyan nőtte ki magát tevékenysége egy hirtelen jött sugallatból.

Noémivel, az N-dizájn ékszerkészítőjével 3 éve, egy izzasztókunyhózáson ismerkedtünk meg. Elmondta, pont akkoriban kezdte komolyan mérlegelni a lehetőséget, hogy még több időt és teret engedjen az életében a kézművességnek az akkori főmunkája, a szakfordítás és szinkrontolmácsolás mellett. Két éve, amikor először láttam az ékszereit a Facebookon, teljesen elvarázsolt a ragyogó színek és izgalmas formák kavalkádja. Meglepődtem, mert nem is tudtam, hogy Noémi ilyen különleges ékszereket alkot. Azóta felgyorsultak az események, és ma már időnként azt fontolgatja, hogy teljes egészében az alkotásnak szenteli az idejét.

Hogyan kezdtél kézműveskedni?

Igazából mindig is kézműveskedtem valamit, mert mindig szerettem alkotni és új dolgokat kipróbálni. Már általános iskolai éveim alatt is sokat kézimunkáztam, nagymamám és anyukám nagyon ügyesek voltak, hímeztek, kötöttek, horgoltak, úgyhogy sok mindent tanultam tőlük. Emellett különböző kézműves-szakkörökbe jártam, festőtáborba és kerámiázni például. Szerettem volna hivatásszerűen is ilyesmivel foglalkozni, de akkoriban ez még nem volt igazi lehetőség, valahogy szóba sem jött. Nemcsak nálam, hanem senkinél, akit ismertem, de magamban azért mindig alkottam.

Fotó: Überhardt Noémi

Fotó: Überhardt Noémi

Hogy találtál rá az üvegre?

Az üveggel 15 éve, a válásom után találkoztam. Akkor szerettem volna valami olyan tanfolyamra elmenni, ami nagyon beszippant, előhívja a kreativitásomat, az alkotói vénámat, és intenzív, mert akkor úgy éreztem, hogy pár hónapig ez kell, hogy helyrerázódjak. Két dolog között hezitáltam, az üveg és a kerámia között, és azt hiszem, igazából a színek döntöttek – fontos volt, hogy minél több és élénkebb szín vegyen körül. Pedig akkor még nem is tudtam, hogy valójában mennyi színt és csodát hoz majd az életembe az üveg.

És már akkor is ékszereket csináltál?

Először Tiffany-tanfolyamra jártam, ólomüvegeztem, majd mozaikoztam: kisebb tárgyakat, lámpákat, virágtartókat, képeket készítettem, a nagyszobaajtómon az üvegbetétet is kicseréltem. Nagyon szeretem az indiai színvilágot, a sok kontrasztot, az élénk színeket – az ajtóbetétemen is ez a szín- és formavilág köszön vissza. Ékszerekből is szoktam mozaikosakat csinálni, az az egyik, ami a legközelebb áll hozzám.

Fotó: Überhardt Noémi

Fotó: Überhardt Noémi

Hogyan jött az ékszerkészítés?

Mindig is nagyon szerettem az ékszereket, de mindig azokat szerettem, amik egyediek voltak. Nagyon sok érdekes meg kreatív dolgot láttam a kézművesvásárokon, de az üveg ékszerek annyira nem fogtak meg. Amiket ismerek, azok számomra nagyon hasonlóak egymáshoz, nemcsak egy kollekción belül, hanem általában is. Sokszor eszembe jutott, hogy más dolgokat is lehetne csinálni üveg ékszerként. Azután egyszer egy vásárban voltunk az egyik barátnőmmel, persze megnéztük az üveg ékszereket is. Szépek, nagyon szépek voltak, de az volt az érzésünk, hogy ha valaki vesz egyet, nagyon sok hasonló jön majd szembe az utcán minden emberen, aki üveg ékszert visel. Akkor mondtam a barátnőmnek, hogy majd én csinálok neki valami olyat, ami biztos nem jön szembe vele sehol. Aztán magamnak is csináltam, aztán más barátok is meglátták, mondták, hogy ők is szeretnének, és ebből indult az én ékszerkészítő utazásom.

Most viszont már elért oda, hogy sokszor el kell gondolkoznom rajta, ha tényleg ezen az úton akarok továbbmenni, akkor lehet, hogy előbb-utóbb választanom kell a szinkrontolmácsolás/szakfordítás és az ékszerkészítés között. Mert most az időm megközelítőleg 50%-át töltöm kézművességgel, és ez már nem mindig elég, hiszen egyre több a megrendelés.

Azon gondolkodsz, hogy teljesen az ékszerkészítésnek szenteled az időd?

Ez azért is nehéz, mert nagyon szeretek tolmácsolni, tehát nem az van, hogy egy olyan hivatást hagynék hátra, amit annyira nem is szeretek. Mindig boldog voltam, hogy tolmács lehetek, az nekem szerelemszakma, és most itt van egy másik szenvedély, ami szintén boldogsággal tölt el. Jó lenne, ha lehetne mind a kettőt, de sokan mondják, hogy előbb-utóbb választanom kell majd. Azért én kicsit remélem, hogy valahogy mindkettő az életem része marad, az arányok meg majd kialakulnak és a mindenkori igényekhez igazodnak. Azt is mondják, hogy ha valami nem fejlődik, egy idő után az elsikkad, és ha nem teszek bele több időt, akkor nem tud úgy fejlődni a kézművesség sem. De kicsit úgy is vagyok vele, hogy rábízom magam a sorsra – azt sem gondoltam, hogy ez lesz belőle, amikor elkezdtem két éve, úgyhogy boldogan sodródom tovább, és várom, hogy mi lehet még.

Fotó: Überhardt Noémi

Fotó: Überhardt Noémi

Mivel éred el az ékszerek ragyogó színeit?

Veszek is színes üvegeket, meg gyakran fémoxidokkal színezek. Ezek leheletfinom, fóliaszerű anyagok, segítenek mindenféle varázslatot létrehozni. De a színek és a mélységük, intenzitásuk, élénkségük, árnyalatuk attól függ, hogy utána mennyi ideig égetem, meg egy sor más tényezőtől is. Sok mindent úgy égetek, hogy sokszor, sokáig, attól sokat változik a szín és a textúra, attól lesz például olyan régies hatása. Az is számít, hogy egyszer égetem 30 percig az adott üveget, vagy háromszor tízig – ezeket szépen lassan kitapasztalgattam. Meg biztos rengeteg mindenre fogok még rájönni ezen a csodás utazáson. Aztán persze a hibáimból is sokat tanulok. Volt, hogy egyáltalán nem úgy sikerült egy darab, mint ahogy én akartam, viszont nagyon tetszett, és akkor rájöttem, hogy ebből lehet valami más. Most már mindig jegyzetelek, ha ilyen előfordul, mert régebben volt olyan, hogy csak nagyon nehezen, rengeteg új próbálkozást követően tudtam reprodukálni egy-egy véletlennek köszönhető darabot. Olyan is van, hogy csak napok múltán jövök rá, hogy tetszik valami. És az a nagyon érdekes, hogy néha annak lesz a legnagyobb sikere, ami nekem nem is tetszik annyira, legalábbis elsőre.

Fotó: Überhardt Noémi

Fotó: Überhardt Noémi

Általában mennyire hagysz teret a spontaneitásnak? Vagy mennyire döntöd el előre, hogy mit készítesz?

Reggel sokszor fogalmam sincs arról, hogy mit fogok csinálni. Vagy van valami elképzelésem, de aztán teljesen más kerül ki a kezeim közül. Például mert valami a kezembe kerül, és akkor elkezdek azzal kísérletezgetni. Aztán én is meglepődöm, hogy mi lesz belőle. Olyan is van, hogy valami befészkeli magát az agyamba, és nem hagy nyugodni, míg meg nem valósítom. Például látok egy formát, ami valamiért megfog, és elgondolkodom rajta, hogy milyen lenne ékszernek. Most már tényleg eljutottam oda, hogy mindenről az ékszerek jutnak eszembe. Múltkor például különleges kiskanalakat láttam, és eszembe jutott, hogy milyen jó nyakláncot lehetne belőlük csinálni, üveggel kombinálva. De olyan is volt, hogy hetekig csak mandalákat csináltam. Például most volt egy olyan időszakom. Beszippantottak és hetekig nem hagytak „szabadulni”. Biztos, hogy annak is megvolt az oka. Rossz érzés is volt, hogy közben voltak megrendelések, és nem azokkal foglalkoztam, de aztán ez elmúlt, úgyhogy megint tudok mást is csinálni.

Az jó, amikor az ember ilyen szenvedélyesen el tud merülni abban, ami jön…

Igen, bár ilyenkor mindig arra gondolok, hogy az meg vár, aki rendelt, hogy ez így fair-e. De úgy vagyok vele, hogy ha akkor mást csinálnék, mikor ennyire máshol jár a lelkem, akkor az biztos nem ugyanolyan lenne. Főleg üveggel. Hiszen az üvegnek is lelke van. Meg aztán az alkotás  egyrészt nagyon megnyugtat, nagyon el tudok merülni benne, de egy bizonyos békeszint alatt nem érdemes belekezdenem. Ha nagyon más foglalkoztat, feldúlt vagyok, akkor inkább elmegyek futni, vagy valahogy kiadom magamból a feszültséget, mert üveggel különben nem lehet dolgozni. Az biztos, hogy akkor nem úgy törik, nem úgy olvad, nem úgy alakul, ahogy terveztem, és megbánom… Nem érdemes. De ha megvan a kellő béke, akkor teljesen ki tudok kapcsolni 10 percen belül, csak attól, hogy csinálom. Szóval, ha megvan a béke, de egészen máshoz van kedvem, akkor gyakran nem azt csinálom, amit kellene, hanem amerre a lelkem vagy a kíváncsiságom húz. Akkor inkább fenn maradok éjszaka, hogy be tudjak fejezni mindent, de nem akarom, hogy bármibe is „belemenjen” az az energia, hogy nem volt kedvem hozzá, hogy máshol jártam lélekben, gondolatban.

Fotó: Überhardt Noémi

Fotó: Überhardt Noémi

Ha már az energiáknál tartunk: úgy érzed, a kunyhószertartás is lökést adott ahhoz, hogy beinduljanak a dolgok?

Nekem a kunyhóban az volt a kérésem, hogy úgy alakíthassam az életemet, hogy sokkal több időt tudjak tölteni az üveggel, mint annakelőtte. Nem az volt a legfontosabb, hogy ebből tudjak megélni, hanem az, hogy sokat tudjak alkotni. Ez volt 2015 májusában, és bő fél évre rá kezdtem az ékszerekkel foglalkozni. Akkor voltunk a karácsonyi vásárban, aztán kaptam szülinapomra egy kemencét, és lett egy kis műhelyem is, és elindultam ezen a számomra is sok meglepetést és rengeteg örömöt hozó úton.

Mindez egyébként nem sokkal édesanyám halála után volt. Az ő halála kapcsán sok minden megváltozott bennem, és az egyik nagyon fontos dolog, amire ráébredtem, az volt, hogy sosem tudhatod. Nincs olyan, hogy majd ha lesz rá időm, majd ha megöregszem, akkor többet foglalkozom ezzel vagy azzal. Azóta próbálok úgy élni, hogy ne halogassam, amit nagyon szeretnék megcsinálni, hanem mindig megragadjam az adódó lehetőségeket, és amennyire lehet, a vágyaim szerint éljem a mindennapjaimat.