Siker

Varázskezek sorozat: És akkor beszökik a fény az ablakon és életre kelnek a színek

Dobi Terkánál, a Napfényház Kulturális Kreatív Műhely megálmodójánál jártunk.

A fotók a töredékét se adják vissza annak a varázslatnak, amit a művész a színekkel varázsol. Ahogy egymás mellé illeszti üvegen, plasztiklapon, fán, kavicson, selymen azokat. Ahogy színt szín mellé ültet, ahogy összefonja a különleges árnyalatokat. Fotós kolléganőmmel, Kukta Dórival csak ámulunk – mintha mesevilágba csöppentünk volna, ahogy beléptünk lakásműterme ajtaján. Oldalt kis konyha, szemben velünk izgalmas galéria, alatta a kuckó 4 éves autista kisfiának, Péternek. A kuckó belsejébe üvegtéglák vezetik a fényt. Terka által festett üvegtéglák, így a fény színeken keresztül lopakodik be. Villanyt kapcsolgatok… egyszerűen látnom kell, amit Peti lát, ahogy reggelente ébresztgetik a színek. Tényleg varázslat. A galéria a kuckó tetején szinte ajándék. Ajándék plusz tér, amit mintha a színek tartanák fenn a levegőben, meg a fehérre festett, lomtalanításból megmentett falétra.

Talán így is van, talán abban a csöpp lakásműhelyben, abban a különleges térben MINDENT a színek tartanak össze. Meg a kreativitás, az emberkéz által létrehozott tárgyak iránti tisztelet. De a színek mindenképp.

Fotó: Dobi Terka

Fotó: Dobi Terka

Hogy kezdődött ez az egész? Hogy váltak ennyire meghatározóvá számodra a színek?

Debrecenben magyar–népművelő szakon végeztem, majd hosszú ideig könyvesboltban dolgoztam, annak a korszaknak a vége felé már üzletvezetőként. Az első igazán meghatározó élmény azonban nem ott ért (ott is), hanem egy jó pár évvel ezelőtti decemberben. A lányom egy üvegfestő készletet kapott tőlem. Tulajdonképpen onnan datálható ez a színszerelem. Nekilátott a munkának, de kérte a segítségem, hogy a kontúrokat rajzoljam elő. És én elkezdtem rajzolni és azon a délutánon visszavonhatatlanul elvarázsolódtam. Természetesen, ahogy az ilyenkor lenni szokott, nem volt megállás a lejtőn… egye több festéket vettem, gyakoroltam, próbálgattam az ügyességem, megtanultam igazán jól bánni az üveggel, a festékkel. De ha most megnézitek néhány kezdő munkám, akkor láthatjátok, hogy nekem is hosszú út vezetett idáig, hogy ilyen természetességgel és magabiztosan bánjak a festékkel. Én is vastag kontúrokat festettem, sok idő kellett ahhoz, hogy leheletfinom vonalakkal rajzoljam fel a mintát.

Később – sokkal később – rájöttem, hogy az üvegnél is jobb anyag a plasztiklap. Mert nem törik el, ha véletlenül leesik, nem veszélyes, gyerekek is bánhatnak vele, nem nehéz, és ezernyi formára, előre levágva beszerezhető. Cserébe pont ugyanolyan tisztán vezeti át a fényt a színeken, mint az üveg – az élmény szemernyit se csökken.

Már egy ideje festettem, amikor a könyvesboltban, ahol akkor dolgoztam, helyet adtunk egy selyemművésznek, aki ott tartott workshopot. Akkor szerettem bele a selyemfestésbe. Ma ugyanolyan értékes számomra a selyem, a selyemfestés, mint az üvegfestés. A mandala pedig, ahogy látjátok, visszatérő motívum – a mandala ezernyi formája köszön vissza mindenhonnan.

Hogy vált a hobbi, a szívből végzett tevékenység végül megélhetéssé?

Ha a gyakorlati folyamatot nézem, akkor annyi a történet, hogy nem éreztem már igazán jól magam a könyvesboltokban, volt, ahonnan én jöttem el, de utoljára tulajdonképpen elveszítettem a munkám. Kellett valami, amiből megélhetek és hát a kezem ügyében volt a lehetőség.

Ha spirituális oldaláról közelítem meg, akkor viszont ennél sokkal színesebb és mélyebb ez a folyamat. Mert született egy kisfiam, akiről elég hamar kiderült, hogy más, mint a többi kisgyerek. Peti autista. Teljes embert kíván a nevelése, én pedig egyedül maradtam. Olyan munkára volt szükségem hozzá, amit mellette is végezhetek – a nap nagy részében itthonról. Azt hiszem, az ő hozzám leszületését készítette elő az a rengeteg gyakorlás, a találkozások. Addigra forrt ki ez az egész.

A Napfényház ötlete például egy szempillantás alatt jött. De tényleg: készen kaptam. Mintha sugallat lett volna. Megvolt a neve, tudtam, hogy álljak hozzá, tudtam, mit akarok, hogyan. Mit fogok átadni másoknak.

Fotó: Kukta Dóra

Fotó: Kukta Dóra

Tiszta volt számomra a cél és elég bátor is voltam ahhoz, hogy lépjek. Kiadtam a lakásom a város másik részén és megvettem ezt, mert tudtam, hogy a műhelynek és az otthonomnak egy térben kell lennie. Nemcsak a költségek vagy az észszerűség okán, de Peti miatt is. Ez a tér, ez a rengeteg szín, a folyamatos alkotás, az alkotás mellé járó zene és minden nap az ő fejlesztését (is) szolgálja. Tulajdonképpen megvalósíthattam egy olyan terápiás területet, ami nagyon sok oldalról támogatja őt. És támogat engem is és minden nálam tanulót, hiszen az alkotás és a színek egy nagyon mély, a tudatalattira ható erőteljes eszköz, ami észrevétlenül old elakadásokat, görcsöket. Észrevétlenül teremt békét, harmóniát az életünkben. Én most pont a helyemen vagyok – taníthatok, segíthetek másoknak, miközben mindez boldoggá tesz engem.