Koku nem járt iskolába, szüleitől megtanult állatokat tartani és földet művelni, illetve kisebb testvéreire vigyázott. Ahogy nőtt, idős, beteges szüleit kellett ápolnia. Férjet egy másik faluból ők választottak számára, és a lánynak hozzá kellett mennie az ismeretlen férfihoz. Gyermekeik születtek, és folytatták szüleik életmódját. Koku aztán a II. világháború idején átélte azt, amit mi csak történelemórán tanulunk: amikor a csecseneket tömegével Kazahsztánba deportálták. 1944 februárjában kiterelték családjával együtt a Kaukázuson túli, hegyvidéki hazájából, és vonatra rakták őket. Nem mondták, hová viszik őket a végletekig zsúfolt vagonokban, ahol ürülék szaga terjengett, és nagyon sokan meghaltak útközben betegségektől meg a romlott, szegényes ételtől, amit kaptak. Koku apósa ott halt meg a vonaton, a kazahsztáni táborban pedig a házas Koku két fia veszett oda, mert betegségüket orvos hiányában nem lehetett meggyógyítani. Egyedül Tamara nevű lánya tudott kimenekülni onnan Kokuval, de a hosszú életű asszony azóta őt is eltemette.
Hazatérés
Koku végül visszatérhetett Csecsenföldre, felépíthette a házát, és azt meséli, az volt élete egyik legszebb pillanata. A már nagyon idős asszonyt Tamara lányától származó dédunokája, a 15 éves Medina ápolja, a család döntött így. Koku korához képest fitt, de nehéz bebizonyítani, hogy ő a világ legidősebb asszonya, mert a háborúban elvesztek az okmányai. Csecsenföldön mégsem kételkedik senki Koku életkorában, nagyon szeretik és megbecsülik. Teszik ezt annak ellenére, hogy Koku saját életét nem tartja valami sokra, az egyre csak telő éveket egyfajta isteni büntetésnek tekinti.
