Siker

Ilyen otthonról dolgozni, ha egyedül neveljük a gyerekünket

Nagyon sok édesanya kénytelen a gyermek körüli összes teendőt maga elvégezni. Ez nemcsak fárasztó, de esetenként elég nehezen egyeztethető össze a munkahellyel is. Lottinak azonban sikerült megoldást találnia.

A gyerekek hároméves koruktól már óvodába, később iskolába járnak, és elméletben megoldható, hogy az egyedül maradt anyuka vagy apuka eljárjon dolgozni. Ám ha a munkahely messze van, és napi több mint egy órát kell utazni, akkor máris szükség lehet a nagyszülők, ismerősök segítségére reggel és délután egyaránt. És persze a közösségbe járás sok-sok betegséggel is jár az első időkben, amiket szabadságolásokkal kell megoldani – ha sikerül. A problémára Lotti olyan megoldást talált, ami összeegyeztethető volt betegeskedő csemetéjével és a munkájával is.

Kényszerhelyzet

„Már a terhességem alatt anyagi válságba kerültünk a férjemmel, amiből igazán soha nem tudtunk kimászni. Ezért egyéves volt a kislányunk, amikor én is munkát kerestem. Semmiképpen sem szerettem volna bölcsibe adni, ezért csakis otthonról végezhető feladatokat vállaltam el. Persze ez is költségekkel járt, hiszen az irodát, ahová bejártam volna, otthon kellett berendezni egy kis sarokban. Szükség volt egy jól működő számítógépre, asztalra, irodai székre is, de a beruházás hamarosan megtérült. Eleinte csak néhány tízezer forinttal tudtam hozzájárulni a bevételekhez, de ez hatalmas kincs volt, hiszen vehettem belőle pelenkát, zöldséget, gyümölcsöt, gyerekcipőt, és még sorolhatnám.

Fotó: iStock.com/DGLimages

Fotó: iStock.com/DGLimages

Mire elég 24 óra?

Aztán mire a gyerek óvodás lett, egyedül maradtam. Senkinek sem kívánom azt az érzést. Egyedül kellett küszködni minden sírással, szabadidővel, betegséggel, és megteremteni a bevételünket. Szerencsére szállásunk lett egy rokonunknál, de enni és rezsit fizetni akkor is kellett valamiből. Egyre többet dolgoztam, de a fizetés nagy része gyógyszerekre és vitaminokra ment el, mert az első egy évben kéthetente lebetegedett a kisasszony. Amikor nagyon rosszul volt, este, éjszaka dolgoztam, és nappal tudtam vigyázni rá, adagolni a gyógyszereket, csillapítani a lázat, mesét olvasni – ezt bejárós dolgozóként sokkal nehezebb lett volna megoldani, hiszen csak a hónapok felében tudtam volna bemenni. A végére nagyon belerázódtunk: a lányom oviban volt, én dolgoztam, és mire érte mentem, általában kész is voltam. Ha nem, este nyolc után gond nélkül leültem a gép elé, nem kellett magára hagynom, vagy bébiszitter után rohangálnom.

„De nem érted, hogy dolgozom?”

Ám egy idő után megmutatkoztak a módszer hátrányai is. Ahogy nőtt a gyerek, úgy lett volna testvér híján rám egyre nagyobb szüksége, én pedig nem tudtam játszani vele. Azt hitte, hogy ha otthon vagyok, ugyanolyan elérhető anyukaként létezem, mint akinek semmi dolga. Nehezen értette meg, hogy márpedig nekem dolgozni kell, akkor is, ha lát, és hordja oda a csigákat, kavicsokat, babákat, és sírva kér, hogy játsszak már vele. Belebeszélt a telefonhívásaimba, ordított a háttérből, én meg magyarázkodtam, vagy megpróbált elhúzni a székemről. Sok-sok türelemre volt szükség mindkettőnk részéről a helyzet elfogadásához, én pedig gyakran voltam ingerült, elutasító. Ma már nagyon bánom.

Fotó: iStock.com/vadimguzhva

Fotó: iStock.com/vadimguzhva

Üzenetek

Mára szerencsére igencsak megritkultak a betegségek, a lányom is egyre inkább érti, hogy attól, hogy itthon vagyok, még ugyanúgy dolgozok, mint azok, akik el is mennek hozzá otthonról. Sőt, néha, amikor nincs kedvem dolgozni, és a kezembe temetem az arcomat, odaáll mögém, és kis hajcsárként noszogat, hogy márpedig muszáj lesz pénzt keresni. Persze próbálkozni próbálkozik, miközben munkaügyben telefonálok, kis cetliken üzeneteket dug az orrom alá, vagy egy-egy érdekes falevél landol az ölemben, de már nem szól, megvárja, amíg felállok. Akkor minden rám zúdul, pedig csak egy pohár vízért indultam volna… De legalább együtt vagyunk, és meg is élünk, ez a kettő a legfontosabb.”