Siker

Egy nő lázadása 1879-ből – Kritika a Katona József Színház Nórájáról

Ibsen története a kezdetektől fova kemény vitákat, botrányokat szült, hiszen a történet, miszerint egy nő elhagyja a férjét és gyermekeit, teljességgel abszurd és elfogadhatatlan élethelyzet volt abban az időben. De ha jobban belegondolunk, a közvélemény máig nem változott sokat a témával kapcsolatban.

A Katona József Színház 2016 decemberében tűzte először műsorra Ibsen klasszikusát Nóra – karácsony Helmeréknél címmel. A szemtelenül fiatal Székely Kriszta rendezése  már-már filmszerűnek hat, erre enged következtetni a rendkívül ötletes kezdőkép is. Itt a főszereplők a színpad szélén állva, a nézők felé nézve skandálnak bizonyos mondatokat, beszélgetésrészleteket, amelyek a darab fontosabb részében egyébként mind el is fognak hangozni. A koncepció rendkívül szürreálisnak hat, épp ezért egy nagyon erős és meghatározó benyomást kelt a nézőben. A kezdőkép után mintha hirtelen vágás történne (filmes hatás), és a darab elindul normális medrében.

Az már az elejétől kezdve nyilvánvaló, hogy a rendezőnő nem az anyagi problémákra szeretné a nézők figyelmét irányítani, sokkal inkább a morális kérdésekre. Mi számít árulásnak? Mi a helyes és a helytelen reakció egy hirtelen jött válság helyzetben? Mik a női és férfi szerepek egy házasságban, és mennyire lehet ezektől eltérni? A bemutatott érzelmi ívet – a látszatboldogságtól egészen a teljes összeomlásig – fantasztikusan hozzák a színészek egytől egyig. Azt kijelenthetjük, hogy Ónodi Eszter a tökéletes Nóra. Megkérdőjelezhetetlenül lebilincselően hozza a kirakatfeleség karakterét, aki szó szerint mindent azért tesz, hogy férjének görcsösen megfeleljen, mindaddig, amíg a lufi szépen lassan ki nem pukkad, és az addigi életével kapcsolatos tudatalatti tagadása egyszer csak hirtelen véget nem ér. Ez a felismerés az igazán lenyűgöző és a darab talán legszebb, legmegkapóbb pillanata. Amikor összedől Nóra odáig olyannyira féltett és csodált világa, és hirtelen elkezd gondolkodni. Elkezd gondolkodni, mint nő és elkezd gondolkodni, mint ember. Mert ő elsősorban ember, nem pedig valakinek a felesége vagy az anyja. Az összeomlást a rendezés nemcsak szavakban, monológokban fejezi ki nekünk, de Nóra le-föl járkálásával, zavart, koordinálatlan mozgásával is elősegíti, hogy mi is feszültek, izgatottak és egyben zaklatottak legyünk. Ez pedig nem negatívum, ez óriási pozitívum. Az ember ugyanis élményekért jár színházba és legfőképpen azért, hogy a megnézett darab hatással legyen rá. Olyan hatással, amin azután napokkal később is gondolkodhat.

Boldog karácsonyt! #katonajózsefszínház #színház #szinhaz

A post shared by Katona József Színház (@katonajozsefszinhaz) on

Az persze természetes, hogy az 1880-as években a darab felháborodást keltett az akkori társadalmi normák miatt. De mi a helyzet manapság? Őszintén szólva, ha a színházból hazamegyünk a darab megnézése után, szinte biztos, hogy azon fogunk gondolkozni, mi mi tettünk volna Nóra helyében. Vajon helyes-e, amiket mondott és amit tenni akart? Vajon minket hányan ítélnének el, ha ilyen döntést hoznánk? Egyedül maradnánk, vagy lenne olyan, aki kiállna mellettünk? És hogy ebben mi az érdekes? Talán csak az, hogy az eredeti darab bemutatása óta több mint 130 év telt el, és bár igaz, finomabb formátumban, de a nő döntéshozatalainak súlya és azoknak megítélése mégsem változott annyit, mint amennyi idő eltelt azóta. A nő elsődleges feladatának mindig is azt tartották, hogy férjhez menjen, gyereket szüljön és jó feleség, jó anya legyen. De Nóra szavaival élve akkor hol marad az ember? Nem a feleség, nem az anya, hanem az ember. Ilyen és ehhez hasonló kérdéseken gondolkoztunk el a a színdarab megnézése után, ami csak annak a bizonyítéka, hogy a Katona ismét nem fogott mellé, hiszen rávett, hogy gondolkodjunk.