Siker

Kedves Félelmeim!

Emlékszem, mikor kicsi voltam, féltem a vihartól. Bebújtam az asztal alá a konyhában, és ott ücsörögve hallgattam, ahogy dörög és villámlik. Magamban számoltam, hogy hány másodperc telik el a villámlás után, mert akkor megtudhatom, hogy milyen közel van hozzánk a vihar. Mástól is féltem, például a tűztől, a bogaraktól és a nagyobb kutyáktól. Hogy most mitől félek? Sokkal megfoghatatlanabb dolgoktól. És néha bizony visszasírom a gyerekkori félelmeimet, amelyek annyira egyértelműek voltak.

félelmek voltak, mert nagyon konkrét, meghatározott dolgokról szóltak. Nem hatották át a mindennapjaimat, nem keltem és feküdtem velük, nem hurcoltam őket magamban, csak akkor voltak velem, amikor épp szembetalálkoztam velük. A tűztől nem félhet az ember éjjel-nappal, épp csak akkor, mikor ott áll előtte, és érzi a forróságát. Aztán ahogy egyre idősebb lettem, a konkrét félelmek átalakultak, elhalványultak, átvette őket néhány olyan, amely már igazán nyomasztott, olyankor is, amikor épp nem kellett szembenéznem velük.

Fotó: iStock.com/dragana991

Fotó: iStock.com/dragana991

Ahogy nőttem, egyre újabb és újabb félelmek bukkantak fel az életemben. Féltem a nem megfeleléstől, a nevetségessé válástól, a kudarctól. Igazi félelmek voltak ezek, szorongatóak, amelyek nem hagynak aludni, amelyek hatással vannak mindenre. Azok a legrosszabb félelmek, amelyek ahelyett, hogy arra sarkallnának, hogy legyőzzem őket, inkább oda vezetnek, hogy nem teszek meg dolgokat.

Nem jelentkezem a tanulmányi versenyre, mert félek. A kudarctól, a tanár szemében lévő csalódottságtól, hogy nem sikerül. A saját csalódottságomtól, hogy nem vagyok elég jó.

Nem próbálkozom meg a külföldi ösztöndíjjal, mert félek. Félek, hogy nem értek majd egy szót sem, hogy ott állok majd egyedül egy idegen városban, egy idegen országban, rengeteg idegen ember között, és nem találom a helyem. Hogy a végén sírva hazamenekülök a biztonságot jelentő panelház negyedik emeletére a szüleimhez. Attól is félek, hogy ha valahogy mégis túlélem, már nem fogom találni a helyem itthon, mikor újra hazajövök. Ezért mit csinálok? El sem megyek.

Nem jelentkezem a vágyott iskolába, mert félek. Félek, hogy nem vesznek fel, és abba belehalok, jobb, ha meg sem próbálom.

Nem megyek el az állásinterjúra, mert félek. Félek, hogy alkalmatlan vagyok, hogy ha valami véletlen és csoda folytán felvesznek, hamar kiderül majd, hogy csupán egy imposztor vagyok. Lebukok majd, és mindenki csalódott lesz.

Fotó: iStock.com/pecaphoto77

Fotó: iStock.com/pecaphoto77

Nem merek felmondani a munkahelyen, ami tönkretesz, mert félek. Hogy az új helyen majd nem fognak szeretni, hogy nem tudok megfelelni, hogy elveszítem azt az aprócska biztos pontot, amin egyensúlyozok.

Aztán ahogy tovább öregszem, arra is rájövök, hogy a félelemre is igaz: gyakorlat teszi a mestert. Egy idő után szinte unottan vágok bele dolgokba, amiktől rettegek, mert az agyam tudja, hogy utána jobb lesz. Ez nem jelenti azt, hogy ne rettegnék továbbra is, de tudom, hogy meg kell tennem, különben nem jutok egyről a kettőre. Így váltam igazi mesterévé annak, hogyan lehet együtt élni, jó ismerősként köszönteni az újra és újra felbukkanó félelmeimet. Már-már megnyugtat a jelenlétük. „Áh, szóval még itt vagytok, nem múltatok el, nem hagytatok magamra. Nélkületek már félek.”

A témával bővebben foglalkozik a Ridikül mai adása, amelynek címe: Félelmeink ára. A stúdióban beszélget Trokán Anna, Tilk-Lippai Marianna, Orvos-Tóth Noémi és meglepetés-férfivendégünk.

A tegnapi adást ezen a linken nézhetjük vissza.