Siker

Egy cseppet se tökéletes szenteste – Higgyük el végre, nem para a por, ha a szívünk ünnepel

Volt idő, amikor mindent, de mindent megtettem azért, hogy karácsonyra ragyogjon minden. Leginkább a lakás. Attól féltem, ha nincs minden a helyén, ha nincs kész időben minden fogás, ha nincs ötféle sütemény az asztalon, ha eltérek a hagyományoktól, akkor megszökik az ünnep.

Nem szökik meg, sőt, ma már azt is látom, semmi köze a két dolognak egymáshoz, de évek teltek el, mire megértettem újra a betlehem üzenetét.
Mert a körülmények mit sem számítanak akkor, ha tényleg izzik a szív, ajándékosztás nélkül is lehet szeretni, és akkor is otthonra lelhet az ünnep bennünk, ha szalad a lakás, ha egyébként káosz van körülöttünk.

Gyerekkoromban, a nevelőanyám vezényelte karácsonyok során például mindennek ragyognia kellett. A hokedliket is, az ajtófélfákat is tisztára súroltuk mi ketten, a nevelt gyerekek. Hideg volt a víz, és marta a kezem a vegyszer, de elhittem, ez kellemetlen, ám kötelező velejárója az ünnep előkészítésének, és nem jön majd a Kisjézus, ha nem súrolom festékkopásig az ajtófélfát. Súroltam veszettül. Nekem, hozzám mégse jött el. Vagy ha igen, nem vett észre, nem állt szóba velem.

Ott álltam ugyan én is a fa mellett, de engem nem csókolt homlokon az Ünnep. Kimaradtam a legfontosabb, sorsot építő, erősítő társasjátékból, amit úgy hívunk: család. Pedig ragyogott a lakás, és a bejgli kicsit sültebb végéből is jutott nekem.

Fotó: iStock.com/KatarzynaBialasiewicz

Fotó: iStock.com/KatarzynaBialasiewicz

Ne kergessük az Ünnepet

Azért nem kellett nagyon hiányolnom az angyalokat, mert minden körülmény és a „sehova se” tartozás dacára én makacsul hittem az angyalok létezésében. Olyannyira, hogy ha kedvem tartotta, láttam is őket, teljes fényükben. Láttam suhanó röptüket, és ezüstfehér tollak simogatták arcomat, csak le kellett hunynom a szemem. Éjjel álmaimban, de nappal is megjelentek, csak szabad kóborlásra kellett eresztenem a fantáziám. Így teremtettem magamnak SAJÁT karácsonyt, saját ünnepet, bármikor. Akkor is, ha a körülmények egyáltalán nem kedveztek ennek az ünnepteremtésnek. Mesékből, angyalokból teremtettem családot magamnak.

Aztán felnőttem, és szerettem volna teljesen elfelejteni gyerekkorom. Angyalcsalogató fantáziám is korlátok közé szorítottam. Igazi családot építettem, ahol a karácsonyokat szerettem volna tökéletessé varázsolni a gyerekeknek. Hát súroltam újra veszettül, kergettem egy olyan ünnepet, amiről tudtam, nem az enyém. Mert az Ünnep mindig belül születik, és szinte észrevétlen érkezése.

Egy váratlan ölelés, egy lehetfinom kis gyerekpuszi, egy álmosan felolvasott mese vagy a kézfagyásig tartó szánkózások idézik meg. Nem a tiszta lakás. Nem a drága ajándék. Nem a tökéletes hókifli.

Fotó: iStock.com/maximkabb

Fotó: iStock.com/maximkabb

Nem baj hát, ha nincs adventi naptár, mert ebben az évben nem jutott rá pénz, idő, figyelem. Nem baj, ha a fa alá csak egy mesekönyv kerül. Ha MI olvassuk fel azokat a meséket, a gyerek egy életen át viszi azok üzenetét magával. Nem baj, ha odaég vagy tepsibe se kerül a bejgli, lehet nevetni az elrontott mézesen, az odakapott káposztán vagy a meggyújthatatlan, gagyi csillagszórókon. Nem baj, ha csak fél kiló szaloncukorra telik, és az se baj, ha jut mindenre – de degeszre eszi vacsora előtt magát a gyerek. Kár bosszankodni azon, ami nem úgy sikerül, ha a nagy terveinkből nem lesz semmi.

Nem baj, ha nem jutunk el mindenhova, vagy ebben az évben nem találkozunk a család minden tagjával, akikkel „kellene”. Ne akarjuk túlfeszíteni a húrt, és magunkat se. Engedjük meg magunknak azt, hogy csak úgy történjenek egyszer a dolgok. Anélkül, hogy százoldalas karácsonyi tervezőből ráncigálnánk elő a hangulatot. Jön az magától, ha szeretünk, vagy ha van legalább egy ember, aki szintén szeret. De néha az is elég, ha gyermeki módon hiszünk az angyalokban. Jön majd a következő karácsony.

Fotó: Kerepeczki Anna

Fotó: Kerepeczki Anna

Meseíró vagyok. Szívem szerint itt meg is állnék önmagam bemutatásában, mert ha hivatásról van szó, ez a legmagabiztosabb állítás magamról: MESEÍRÓ vagyok. Az élet minden apró kis csillanásában a mesét – annak gyönyörűségét, örömét, fájdalmát, tanítását látom meg. Le is írom. Átadom másoknak. Most éppen a Ridikül.hu főszerkesztőjeként. Fogadjátok olyan szeretettel, ahogy azt én meglátom, megélem és elmesélem.

Igazi meséimet a blogomon találhatjátok meg.