Siker

Meg kell tanulnunk nemet mondani?

Nemet mondani rettenetesen nehéz, valójában sokkal nehezebb, mint igent. Hogy miért? Mert legtöbbször félelemből reagálunk: nehogy a felettes rossz néven vegye, nehogy megsértsük az illetőt, nehogy azt gondolják rólunk, hogy... Hogy? Mit is?

Nemet mondani nem könnyű, de mondjuk meg őszintén, főként azért, mert legtöbbször nem fűlik hozzá a fogunk. Meg aztán így is szocializálódtunk, sokan ezt láttuk a szüleinktől. De persze otthon természetes, a családtagjainkat például mindenfajta lelkifurdalás nélkül utasítjuk el naponta akár többször is, de egy ismerőssel, felebaráttal, munkatárssal már nem vagyunk ennyire bátrak. Nekik minden esetben meg akarunk felelni. Miért is?

Fotó: iStock.com/Highwaystarz-Photography

Fotó: iStock.com/Highwaystarz-Photography

Kockáztatunk valamit?

Nemet mondani kockázatot jelent, mivel félünk, hogy ez a kis szó, nem, bosszút szül. Mások saját bizonytalanságuk okán mondanak mindig mindenre igent, mivel úgy gondolják, csak így tudják megőrizni pozíciójukat, munkahelyükön kivívott helyüket, kapcsolataik egyensúlyát. Ha nem vállalják fel igazi érzéseiket, ha mindig mindent megtesznek, kiszolgálják a környezetüket, biztonságban lesznek. Ha azonban mindig mindenre igent mondunk, többek között azért is nagy probléma, mert ezáltal könnyen elveszhetünk a saját életünkben, saját labirintusainkban, s elveszíthetjük személyiségünket. Ha már mi sem vesszük figyelembe saját szükségleteinket, akkor hogy várjuk el a külvilágtól, hogy figyelmes legyen hozzánk, s hogy számítson nekik a véleményük? Hogy legyünk valakik…?

Prioritás

Mindenki életében létezik egy fontossági sorrend, melynek első helyén nagy valószínűséggel a legközelebbi családtagjaink állnak: gyerekeink, párunk, szüleink, unokáink. Akkor miért pont tőlük raboljuk el az időt? Miért vesszük fel azt a telefont este hétkor, ahelyett, hogy játszanánk tovább a gyerkőccel, vagy masszíroznánk apa derekát? Miért nyitjuk fel a gépet, vagy miért hallgatunk húsz percig egy tökéletesen érdektelen panaszáradatot, amikor helyette vacsorázhatnánk is együtt a családdal? Ne csak mondjuk, hogy ők a legfontosabbak, tegyünk azért, hogy érezzék is a törődést, a szeretetet, az odafordulást, s az időnk a nap végén, a hét végén tényleg csak az övék legyen.

Fotó: iStock.com/ julief514

Fotó: iStock.com/ julief514

Nem csak magunknak teszünk szívességet 

Nemcsak a saját helyzetünket nehezítjük meg, lehetetlenítjük el, ha mindig mindenkinek igent mondunk, hanem azét is, aki kért tőlünk valamit, hiszen ha valójában nincs időnk, kapacitásunk segíteni neki, mégis kipréselünk magunkból valamit, aminek van látszatja, az illető egészen biztosan nem azt fogja kapni, amit várt, elvárt tőlünk. Nem sokkal egyenesebb és tisztességesebb megoldás akkor már őszintén és nyíltan bevallani: ne haragudj, de én ebben most neked nem tudok segíteni, mert nem vagyok kompetens/nincs rá időm/nincs hozzá kedvem? Akinek őszintén megnyilvánulunk, és rászánjuk azt a két percet, míg elmagyarázzuk neki, miért utasítjuk vissza, valószínűleg érezni fogja a belőlünk áradó tiszteletet feléje, hiszen egyenesek vagyunk, nyíltak és őszinték. Még csak bocsánatot sem kell feltétlenül kérnünk, szabadkozni meg aztán kifejezetten rossz ötlet. Vállaljuk egyre többször a véleményünket, önmagunkat, hiszen az életünk rövid, az időnk kétségbeejtően kevés, töltsük azzal, és főleg azokkal, akik igazán fontosak.