(Tegnap a nagyi mondta el a maga véleményét, amit itt olvashatsz, ha elmulasztottad volna, ma az anyukáé a szó.)
A nagyi, akivel – igaz, egy szomszédos lakásban, de azért – együtt élünk, igazi példaképem. Volt. No, jó, most is az. Vagány. Még mindig rengeteget dolgozik, úgy értem pénzt keres, holott már elég régen nyugdíjas, és segít a gyerekek mellett is. Hogy bírja?
A másik nagyi pont az ellentéte. Mindenben. Totál. Van is belőle gond, mert a gyerekek ezt látják. Az a nagyi nem áll olyan jól anyagilag, nem túl szorgalmas, magát is elhanyagolja, pedig valamikor ugyanolyan jó csaj volt, mint emez. Nem kedvelik egymást. Nem mondják, sőt, túlságosan nyájasak egymáshoz, csöpögnek a negédes kedvességtől. Mondom, a gyerekek ezt látják. Annyira, hogy a nyolcéves lányom meg is kérdezte, mikor éppen ölelgették egymást – „Anya, miért utálják egymást a nagyik?” Csak hápogtam válasz helyett.
Az első jel, hogy nem lesz minden csupa ünnep az volt, hogy éppen az esküvőnk napján, a nagyi megrendezte, hogy a szertartás ideje alatt kicseréljék az ágyunkat. Nászajándékként, gyönyörű új ágyat kaptunk a férjemmel, de hát mégis zavart, hogy idegenek ott matattak a régivel, bementek a lakásba, lehúzták az ágyneműnket… Volt benne valami erőszak – így éreztem.
Aztán tényleg szuper évek jöttek, ahogy a gyerekek megszülettek. A nagyi harcos oroszlán volt. Egyszer megbetegedtem, és az ügyelet valamiért nem akart kijönni hozzám. A nagyi úgy száguldott be az ügyeletre, mint egy haragvó isten, és majdnem a fülénél fogva hozta az ágyamhoz az orvost. Ezt sosem fogom neki elfelejteni. És még sok mindent. Soha nem mondta, hogy ő is gyengélkedik néha, hogy fáradt, dolga van, mindig elvállalta a gyerekeket, ha kellett. Ha csak az utolsó pillanatban tudtuk értesíteni, akkor is átszervezett mindent.
De, az az ágy-élmény többször visszatért. Nagyinak kulcsa van a lakásunkhoz, ami jó, ami kell is, csak mintha túl sokat használná… Ha valami rossz, akkor szerelőt hív és megcsináltatja, köszönet érte, de ez nem az ő lakása, ugye… Úgy gondozza a virágokat, vasal, súrolja a sütőnket, a mosógépünket, mintha otthon volna. Úgy érzem, ezekkel a dolgokkal engem vádol szavak nélkül, hogy nem vagyok elég gondos.
Csodálatos, hogy rá lehet bízni a gyerekeket, mindent megtesz értük, néha túl sokat is, pedig nekünk mondja, hogy mindent megengedünk a nekik. Szombaton elmennek az Állatkertbe, de késő délután egy halom ruhával térnek vissza. Egy vagyont költ a gyerekekre, és úgy öltözteti őket, mintha mutatná, milyen szépen, csinosan is nézhetnének ki. De, a gyerekek nem akarnak csinosak és szépek lenni, csak nagyritkán, inkább sarazni akarnak, kutyát dögönyözni a fűben, pingpongozni.
Az is zavart, hogy néha úgy éreztem, ha nem is kérdezi ki a gyerekeket, azért a beszédükből ezt-azt felcsipeget és nagyon furcsa történetté rakja össze a darabkákat. Kínos és mulatságos, mert nem mer rákérdezni, de úgy viselkedik, mintha tudna valamit, amit kerülget. Mi sem merjük megkérdezni, mit szűrt ki a gyerekek halandzsájából, inkább a gyerekeket faggatjuk, mit adtak elő a nagyinak. És ha sikerül rájönni, akkor nagyot nevetünk, csapunk egy nagy, családi ebédet, és megállapodunk, hogy többé nem hiszünk a buta gyermekbeszédnek. Legalább egy hónapig.
Szóval, a nagyi maga a tökéletesség. Nem csak a gyerekeket és a kutyát lehet ráhagyni pár napra – a leghosszabb idő 10 nap volt, amikor külföldön dolgoztunk a párommal –, hanem szinte valamennyi ügyünket is intézi, ha megkérjük. Levelez az önkormányzattal, tárgyal a padlócsiszolóval, versenyre kíséri a gyerekeket, az iskolában ismer minden tanárnőt és edzőt. Tudja, hol fogad a logopédus és a fogorvos.
Olyan tökéletes, hogy az már szinte zordságban mutatkozik. A gyerekek mostanában kicsit kerülik. Mert a nagyi folyton azt kérdezi tőlük – „Akkor lássuk csak, mi a leckétek mára!” – és iszonyú fintort vág, ha telefont lát a kölykök kezében. Tudnod kell, korlátozva van, mennyit használhatják a mobiljukat. Tudjuk, hol szörfölnek a neten, kivel beszélgetnek, milyen képek, videók és játékok vannak a kütyüjükön. Ja, és mindkettő jól tanul. Nagyon jól. A nagyi mégis egyre szigorúbb.
Úgy érzem, ez is jó, mert a gyerekek mostanában sokkal inkább velünk beszélik meg a dolgaikat, mint szegény nagyival, aki tényleg kitette értük a lelkét. De, egy ekkora családban mindig van elég ünnepi alkalom, hogy összeüljünk, és pár pohár után mindent őszintén megbeszéljünk. Nagyi nagyon aranyos, mert már egy pohár pezsgőtől is kipirosodik, úgy világít, mint egy közlekedési lámpa, csak ez most éppen azt jelenti, hogy lehet menni minden irányba. Aranyos. A gyerekek meg csak nézik a pezsgőspoharat, hogy mi lehetett benne, ami így felvidította a nagyit.
Nemrég csak sikerült összevesznünk a lakásajtóban. Én bent – de a gyerekek már előre mentek, talán már kint is voltak az utcán –, siettem volna én is, amikor baromi messziről és hátulról belekezdett valami hülyeségbe, hogy miért vettem a kisebbik gyereknek egy számmal nagyobb cipőt… Na, erre közöltem vele, hogy sietek, az egész jelentéktelen hülyeség, és hallani nem akarok róla többet.
Tudod mit mondott erre? Hát, egy ideig semmit. Csak összehúzta a szemét, aztán elmosolyodott, és azt mondta – „Most lettél igazi anya a szememben, gyors, határozott és kemény. Őszintén örülök neki.”
