Otthon

Pusztító ruhatár – avagy hogy kavar be a lelkünkbe a zsúfolt ruhásszekrény

Meghökkentő lehet a gondolat, mert ugyan már, mi köze van a ruhatárunknak a lelkünkhöz? Eláruljuk, nagyon is sok.

Kezdhetnénk azzal is, hogy az, ahogyan a ruháinkhoz kötődünk, önmagában sok mindent elárul a személyiségünkről, de arról is, milyen úton jutottunk el idáig, ahol most tartunk. Ha a tárgyainkhoz, különösen a régi/avagy az összes valaha megvásárolt ruhához való ragaszkodás erős (bár sokszor titkolt), az bizony szorongásra utal. Arra, hogy ugyan nagyon is szeretnénk két lábbal, stabilan állni a földön, ezt a mai napig nem tudtuk elérni. Utal arra is, hogy nehezen engedünk el dolgokat az életünkből – akkor is képesek vagyunk ragaszkodni valakihez, ha az már nem tartozik hozzánk, vagy nem akar hozzánk tartozni. Arra is jel lehet, hogy konzervatív értékrendet tudhatunk a magunkénak, ez azonban nehéz teher, annál is inkább, mert meglehet, nehezen lépünk új utakra, nehezen nyitunk ki ajtókat, sőt az előttünk már régóta nyitva lévő ajtókon is úgy kell átlökdösni minket. Ha azon kapjuk magunkat, vagy végre egyszer tudatosítjuk önmagunkban, a ruháink a fejünkre nőttek, hogy már levegőt se tudunk venni és a ruháinkon keresztül nyomnak agyon az eltelt évek. Ha érezzük, hogy a ruhák mint erős kötelek fognak gúzsba minket, akkor itt az ideje egy óriási szelektálásnak. Természetesen, ahogy Marie Kondo is írja a Rend a lelke mindennek című könyvében, az érzelmi értékekkel bíró tárgyaktól a legnehezebb megválni.

Fotó: iStock.com/Wavebreakmedia

Fotó: iStock.com/Wavebreakmedia

A ruhák jelentős része érzelmi értékkel bír

Pont akkor vettem, amikor érettségiztem. Ez volt rajtam akkor, amikor randiztam a világ legszebb mosolyú pasijával. Ebben szakítottam. Ez volt rajtam az első munkanapomon. Ebben tanultam autót vezetni. Ebben tudtam meg, hogy gyereket várok. Ebben mentem szülni. Ez volt rajtam, amikor újra összejöttünk az exszel. Ez volt rajtam a diplomaosztó utáni vacsorán. Ebben ünnepeltem az első önálló fizetésem. Ez volt rajtam, amikor először repültem, láttam a tengert. Ebben áztam el nagyon, amikor csókolóztam. Itt fogytam le nagyon, itt éreztem újra csinosnak magam. Ismerős, ugye? Mindenki, de főleg mi nők, így nézzük át a ruhatárat, amikor nekiveselkednénk végre a szükséges, az elkerülhetetlen, a szinte életmentő szelektálásnak. És éppen ezek a mondatok, ez a szemlélet az, ami nyomán aztán szépen vissza is kerülnek a szekrénybe az öreg, a tényleg semmire se jó, a kihízott, a feslett, az avítt ruhadarabok. Elfoglalva, mi több eltorlaszolva az utat az új (ruhák), a jövő előtt. Ami lehet szellősebb, üdébb, virágosabb, fényesebb, vagy melegebb, puhább, mint bármi, ami a szekrényben lapul (ami addig történt velünk). Sok bölcseletre legyintünk (és jól tesszük), de az biztos, hogy új dolgok csak akkor jönnek majd be az életünkbe, ha azoknak helyet teremtünk. Addig hiába vágyunk rá, hiába csalogatjuk, lehet, ott toporog az ajtó előtt, csak nem tud befurakodni rajta. Kívül marad a CSODA is, pedig csak az ócska, idejétmúlt, túl régi történeteket őrző ruhatártól kéne megszabadulni.

Fotó: iStock.com/NinaMalyna

Fotó: iStock.com/NinaMalyna

Hogyan vegyük rá magunkat mégis erre a nehéz feladatra?

Keressünk megfelelő helyet a régi, nálunk már csak a helyet foglaló daraboknak: adományozzuk el olyanoknak, akik erre rászorulnak, még értékelni tudják, de ne felejtsük el, hogy az adományozásnak is van kultúrája. Az adományozottnak is jár a kellő tisztelet, éppen ezért nem adunk SOHA szakadt (javíthatatlan), koszos ruhadarabot. Ha annyira használt, hogy adományozásra se alkalmas, akkor köszönjünk el tőle, és keressünk egy olyan helyet, ahol, mint használt textilt, újra tudják hasznosítani. Amennyiben nagyon fontos része volt az életünknek, vágjunk le róla egy gombot, a hímzést, valamit, ami majd arra a korszakra emlékeztet (ezekből lehet akár egy menő faliképet készíteni), de a további sorsa ugyanaz, mint egy gondolattal feljebb: újrahasznosító üzem, textilművész vagy szelektív kuka. Végérvényesen.