Otthon

Vendégszerzőnk tollából – Hamucica új anyukája

Hajnal öt óra. Még aludnék, de behallatszik a nyávogás. Anyai ösztönnel felpattanok, hiszen dolgom van. Milyen ismerős ez a rutin. Halkan kuncogok magamban, hiszen legutoljára ilyen érzés sok évvel ezelőtt volt felpattanni, mikor a csecsemőmnek készítettem a tápszerét. Semmi kávé, reggeli, először a gyerek. Illetve most a macskagyerek.

Párom három nappal ezelőtt hozta haza a kis jövevényt. A munkahelyén találták egy szalmabála tetején, és hiába keresték a mamát vagy további kölyköket, nem találták meg őket. De nyomokat sem. A mai napig nem tudnak rájönni, hogy honnan érkezhetett a kis jövevény. A párom fejéből pedig kipattant az a szerinte remek gondolat, hogy mivel nálunk van cicamama, majd felneveli a sajátjaival együtt. Hazaszólt nekem telefonon, így legalább nem volt meglepetés, és az interneten fel tudtam készülni a legalapvetőbb tudnivalókból. Mert hiába élek tanyán, a kiscicák felnevelése eddig a cicamama dolga volt. A markomban elfért a kis szürke gombolyag, én pedig azonnal beleszerettem. Hatalmas lármával adta tudtul, hogy él és virul, valamint hogy nagyon éhes. Próbáltam betájolni a korát. Nem lehetett tudni, mióta van mama nélkül, de az egyik szeme már nyitva volt, így 10 naposra tippeltem. Mondtam a páromnak, hogy gyorsan tegye a dobozba, ami az előszobában van, abban van a többi kiscica is. Szintén ilyen korúak, mint ő.

 

Fotó: iStock.com/npdesignde

Fotó: iStock.com/npdesignde

Az elképzelés nagyon szép volt, és biztosan jól is működött volna. Ha… ki nem derül, hogy a doboz üres. Reggel még ott voltak, napközben azonban a cicamama valahova, valamiért elköltöztette a kicsiket. Így markomban a kölyökkel ott álltunk tehetetlenül, hogy most mitévők legyünk. Esti óra volt ez már, így elkezdtem várni a cicamamát, hogy hazahajtsa az éhsége, és reménykedtem benne, hozza a kicsiket is. Azonban nem így történt. Bár hazajött, de ahogy meglátta az éktelenül nyávogó apróságot, nagyot fújtatva el is rohant. Szép lassan beszivárgott a többi macska is, de azok is úgy döntöttek, hogy ilyen lármában nem lehet étkezni, és faképnél hagytak minket. Mind egy szálig eltűntek. Nem volt mit tenni, egy dobozban magára hagytuk a kölyköt éjszakára, és a sorsra bíztuk.

Azonban reggel a már ismerős nyervogás fogadott. Anyamacska még mindig sehol. A reggeli kávém után így autóba pattantam, és nyakamba vettem a legközelebbi kisvárost, hogy valami élelmet találjak a csöppség számára. Nem is gondoltam volna, hogy ez mekkora feladat lesz. Minden létező állateledelest bejártam, de tápszert sehol nem leltem. Míg utolsó nekifutásra egy drogériába kaptam cicatejet. Alig vártam, hogy hazaérjek, folyton az motoszkált a fejemben, hogy még időben meg tudjam etetni, ne vesszen éhen. Nagyon szívós állat, mert már a kapuban hallottam a hangját. Berohantam, melegítettem, fecskendőt elő, ellenőriztem a hőmérsékletet, mint egy jó mama. Kiscicát ölbe, jöhet az etetés. Ám nem volt ilyen egyszerű a helyzet.

Fotó: iStock.com/5second

Fotó: iStock.com/5second

Nagyon eleven, forgolódó kis jószág, folyton ki akart mászni a kezemből. A szájába szinte képtelenség volt beletalálni a fecskendővel, és attól is féltem, hogy megsértem a kis száját. A következő harc pedig a pisiltetés, kakiltatás volt. Gondosan előkészültem vécépapír-darabkákkal, mert azt olvastam, hogy azzal kell simogatni a pocakot és a végbél tájékát, hiszen ő még képtelen a spontán ürítésre. A cicamama is ezért nyalogatja etetés után őket. Ez megint szép elgondolás volt, de a valóságban egy kész tortúra. Hanyatt fektettem, de ő mindig visszaficeregte magát. Nagy nehézségek árán egy kis pisit azért sikerült produkálnunk. A konyha úszott, a mosogatnivaló gyűlt, én pedig még mindig a kismacskával voltam elfoglalva. Gondoltam, ez így nem megy tovább, feladom. Kimentem a kertbe, és lerogytam a székre. Ekkor pedig szép komótosan előballagott az a kóbor cicánk, aki nem nálunk lakik, csak enni jár hozzánk. Örököltük, a gazdája meghalt. Viszont valahol lefialt, nem tudni, hol. Felugrottam, hiszen ez egy CICAMAMI, akkor van tejecskéje is. Hívogattam, édesgettem. Cicuka, gyere csak, adok neked finom falatokat. Mikor közelebb jött, gyorsan el is kaptam, és berohantam vele. Gyorsan beledugtam a dobozba. Mikor meghallotta, érezte a kis sivalkodót, éktelen fújtatásba kezdett, de fel voltam rá készülve, így simogatásokkal lenyugtattam. Nagyon nehezen lelt rá a kicsi a cicire, de csak sikerült. Ott guggoltam mellettük, a lábam már kezdett zsibbadni, de csak a cél lebegett a fejem felett. Egy darabig tűrte, aztán felpattant és elrohant. De így is meg voltam elégedve, hiszen valamennyi igazi anyatejet már kapott.

Így telt el a másnap is. Hol a cicamama után rohantam, hol a tejecskéjét melegítettem, a pocakját simogattam Hamunak – mert így neveztük el. Ma reggel viszont, ahogy kimentem, hogy kézbe vegyem és megetessem, igazi meglepetés fogadott. Ott állt előttem az idegen cicamama. Mintha megadta volna magát a sorsnak, hogy kaja fejében leadjon nekünk egy kis tejecskét. Így gyorsan a dobozba raktam őket, én pedig ma először kora hajnalban, viszonylag békés körülmények között, meg tudtam inni a kávémat. Néztem, ahogy békésen szuszogva szopik, és bújik az „anyukájához”. Szívmelengető látvány volt, azt elárulhatom.