Otthon

Vendégszerzőnk tollából – Tovább

Ilyen lehet minden özvegynek... mikor becsukódik a kapu az utolsó rokon után, mikor először kell egyedül bemennie a házba, ahol addig annyian éltek. Csend, fojtogató, mellre ülő, iszonytató.

– Tudod, ha bármi van…

– Tudom. Hívlak.

Egy utolsó kézfogás, inkább biztató, mint férfias. Egy utolsó pillantás, őszinte, mint a férfibarátság.

Imre, a kedves, józan, aranyszívű barát tétovázva lépett ki a kapun. A roggyant kék Škoda betegesen köhögve felbrummogott, és lassan eltűnt az utcában.

Hidegen kattant a nádfonatos kapu, és egy megtört férfi csoszogott lassan a ház felé. Messziről inkább hatvannak nézett ki, mint harmincháromnak. A kora őszi szél suttogva fogta körül, és szeme nem a portól volt nedves…

…Leült az ebédlőasztalhoz, és körülnézett. A ház, ami eddig OTTHON volt, idegenül állt körülötte. Már az illata sem a régi… hiányzott belőle a melegség, a szeretet, a vágy, mindez eltűnt egyetlen estén. Elvitte magával a Kedves.

Halkan zümmögött fel a hűtőgép. Odament, kitárta a fényes fehér ajtót, mert a test, a gyarló test követelte a magáét. Szalámi… májkrém… fasírt… rizs… kellették magukat az ételek, de egy falatot sem tudott enni. Hiszen ezt még együtt vették, kéz a kézben, mit sem sejtve.

Viszki… ezt is a születésnapjára kapta. Még az egy évvel előbbire. Nem volt nagyivó, az üvegben félig állt az aranyló folyadék.

Hirtelen elhatározással kivette. Felcsapta a kredencajtót, és kimarkolt egy vastag talpú, szépen metszett poharat. Pillanatra meglassúdott… hiszen ez nászajándék volt… kitől is?

Próbálta felidézni a lagzit, az arcokat, neveket… Szülők, unokatestvérek, közeli és távoli rokonok sorjáztak, de nem tudott rájönni az ajándékozóra. Mindegy… Van értelme egyáltalán?

Koccant a ronda öntvényüveg a finom kristályon, csurrant az illatos malátalé, és ujjain érezte a hideg ital hűsét. Hideg… hideg… hideg ital… hideg étel… hideg ágy… pedig nemrég még nem így volt… azelőtt…

Könnyeit nyelve nézett a magasba. A nádszálmintás üvegbúra tejes fényt adott a pasztell falakra. Ezt is ő választotta… együtt festettek… a színek izgalma a boltban, a játék a színkártyákkal, a vidám évődések… azelőtt…

Fotó: pexels.com/SameelHassen

Fotó: pexels.com/SameelHassen

Megtörölte a szemeit, és újra a falra nézett. Milyen szín ez?… Nem mindegy? A falon képek… Ők négyen. A Család. Kékesen, Siófokon, Gyulán. Mosoly, vidámság, napfény. Akkor. Most ősz, kihűlt ház, csend, átkozott és rohadt nagy csend, ami sivítva ordít az ember fülébe, hogy a saját szívverését is hallja… A halk torokköszörülés ordításnak hat, de újból visszatér a CSEND, rászakad, megfojtja.

Ilyen lehet minden özvegynek… mikor becsukódik a kapu az utolsó rokon után, mikor először kell egyedül bemennie a házba, ahol addig annyian éltek. Csend, fojtogató, mellre ülő, iszonytató. Csend, amiben már nincs benne a kedves szuszogása, a gyermekek motoszkálása. Hiába kattog bénán az óra, hiába reccsen a bútor… Nincs, nincs… Nincs többé.

Mi lett volna, ha…? Mi? Miért??? MIÉRT???

A fotók élénk színei égették a szemét. Könny csordult, némán hullva a pohárba.

Lassan visszaült az asztalhoz. Lassan forgatta a poharat, hátha a csillámló kristály elmossa az emlékeket.

Dehogy mosta. Velence? Vagy Balaton? Hol is lehettek? Hajnal volt, józan és hűvös, egy mámoros és forró éj méltó lezárása. A nap a tó mögött kelt fel, hosszú arany hidat verve a sátor bejáratától a végtelenbe. És ők – akkor még csak ketten – úgy érezték, végig tudnak menni rajta. Pár lépésre gyönyörű hófehér kócsag bogarászott a harmatos fűben, és mikor felrebbent, egy szép borzas tollat szinte az ölükbe ejtett. Igen… a toll itt van, már a jelenben, áll a sok száraz rózsa között, falevelekkel körbefogva. Rózsák, száraz rózsák… mind egy-egy év, születésnap, minden csokorból pedig egy-egy rózsaszál.

Porfogó, lobbant benne a harag, rohadt szentimentális porfogó, a kirándulások faleveleivel együtt!

Vad haraggal pattant fel, markolta ki a rózsákat, és törte ketté egyszerre. Halkan zörrenve nyelte el a kuka.

Vadul, a pusztítás angyalaként nézett szét. Minek ez a sok szemét? Virág? Kép? Otthon? ÉLET? Összetörni, szétzúzni, felgyújtani! Pusztuljon!! PUSZTULJON!!

Fotó: pexels.com/JoshWillink

Fotó: pexels.com/JoshWillink

Váljon semmivé, ahogy a szerelmük is! Röppenj, vörös kakas! Csapj magasra, ahogy a pletyka, érj az égig! És ha van Isten, hát emészd el mindazt, aki unalmában pletykát gyárt! Hamvadjon el a lelke is annak, aki mások boldogságát irigyli!! Hiszen Ő, akiért élni érdemes, már nincs… itt. Mással van, mást ölel, mással fekszik és ébred. És ez ezerszer fájóbb minden tűznél… Hiszen csak egy gonosz pletyka miatt volt, egy soha meg nem történt dolog, amit valaki unalmában gyártott! És most a CSEND, a NINCS, a HIÁNY, ami az acélkemény férfilelket is sárrá silányítja…

Kemény munkásökle dörrenve csapódott az asztalra, buhanva zuhant a kirúgott szék…

A szobából halk mocorgás, majd álmos gyermekhang hallatszott.

– Anya???

Jeges vízként zuhant rá a józanság, pedig egy cseppet sem ivott. A pohár nemhogy ürülve, de könnyekkel gyarapodva állt az asztalon. A csiszolt kristály sugarai színes csíkokat varázsoltak a kellemes pasztellszín falakra.

Két lépéssel a szobában termett, ahol fia feküdt a nagy franciaágyon. Álmosan, kócosan ült fel a hirtelen zajra.

– Csicsíss, kincsem, nincs baj – ült a gyermek mellé, és okos, magas homlokát simogatta.

– Anya elment. Nincs már itt. Csak én vigyázok rád.

– Nincs itt? – nyűglődött a kisfiú az álom határán.

– Nem baj… – simította végig a pufók arcot. Én vigyázok rád. Megígérem. Amíg csak lélegzetet veszek, amíg a szívem megdobban, vigyázok rád… Én vagyok az apukád, és én soha nem hagylak el.

Odafészkelte magát a gyermeke mellé, és lassan simogatva álomba ringatta őt. Nem akart már pusztítani, nem akart rombolni, sem bosszút állni. Hiszen itt a fia, akiért élni KELL, akinek jövőt és reményt kell adnia. Az új nemzedék, egy picike ember, AZ Ő FIA a tét, akiért még ezer és ezer csatát kell megvívnia ember, törvény és pletyka ellen.

A kisfiú szuszogása lassan álomba ringatta. A konyhában néma egykedvűen égett a villany, a szivárványos csíkok rámerevedtek a falra.

Az őszi szél pedig új reményekről suttogott…