Otthon

Olvasói levél – Életem ajtóról ajtóra

Az első ajtó, amire emlékszem, faajtó volt. Zöld festék pergett róla kívül, belül, és apró barna penészpöttyöket kapartam róla, ha anyám után ordítottam az ajtón belül. Négyéves voltam, és tíz körömmel, szálkahasadásig kapartam a festéket, a penészt, de hiába: ha ránk, gyerekekre zárták az ajtót, az hosszú ideig zárva is maradt.

Négy kémlelőablak is volt azon az ajtón, vihartáblák meg függöny. Rózsaszín kartonalapon apró virágok nyíltak. Ha nagy szél volt, és gyakran söpört végig vad szél az udvaron, akkor a vihartáblák dühödten rázkódtak. Akkor is, ma is félek a nagy széltől, a dühödt hangoktól. Az ajtócsapódástól. A kulcs fémes csörgésétől. De még jobban félek a távolodó lépések hangjától. A vissza nem fordulástól. Az eltávolodástól. Félek a búcsú nélküli távozástól. Az elszakadástól.

Mert a következő ajtó, úgy emlékszem, az égig ért. A mennyezetig mindenképp, de én nem láttam a tetejét. A kilincsét se értem fel, hiába nyújtóztam kétségbeesetten utána. Csillogóra súrolt sárga kilincs volt magasan a fejem felett. Azt hittem akkor, aranykilincs után ugrálok, pedig csak réz csillogott felém. Mindhiába, akárhogy ugráltam, akárhogy igyekeztem, a kilincs nem adta vissza szabadságom, családom. Egy régi kastély kétszárnyas, fehérre festett ajtaja csukódott akkor rám visszavonhatatlanul. Pecsét lett sorsomon az az ajtó, az a kilincs.

Fotó: iStock.com/lolostock

Fotó: iStock.com/lolostock

Jött aztán egy másik ajtó. Még mindig az Alföld. Egy falu. Kockaház. Nevelőszülők. Vaskerítés, vaskapu, hegyes vastövisekkel. Egyszer fennakadtam, elszakadt a nadrágom. Akkor nagyon megvertek, de ma se tudom, a nadrágot vagy engem féltett-e az a dühös verés. Máskor a születésnapomra kapott pöttyös gumilabda lelte halálát a töviseken. Egy órát se birtokoltam az ajándékot. Az én hibám volt az is. Belém is verték a bűntudatot, el ne felejtsem.

Az előszoba ajtaja egyben a hálószobám ajtaja is volt. Az ágyamig kúszott a hideg, minden téli éjszakán, és nálam szólt a kapucsengő is. Sokszor ugrottam szívdobogva ki az ágyból, ha valaki, túl a gyerekek fektetési idején, még vendégségbe jött a felnőttekhez. Sose tudtam nyugodtan visszaaludni, dobogó szívvel vártam, hogy a kései vendég mikor megy el. A szobámon dobogva távozott, aki jött. Gyűlöltem azt az ajtót.

Egy árnyékszék ajtajára is emlékszem. Göcsörtös faajtóra, ami innen is, onnan kidobta már a göcsörtöt. A lyukakon öreg, mohó szemek leselkedtek befelé. Azt az ajtót is gyűlöltem nagyon. És féltem tőle, mert hiába húztam két kézzel a riglit rajta, sose tudtam biztosan magamra zárni, nyugodtan végezni, amit diktált a szükség. Néha ugrani, kapkodni, menekülni kellett.

De új ajtó nyílt előttem. A saját otthonom ajtaja. Régi ajtó az is, mástól örökölt, vásárolt ház, szétszáradt faajtóval. Keskeny, hosszú ablakokkal, amik mellől kikopott már a gitt. Gipsszel tapasztottam gitt helyett a réseket. Szeretgettem, festegettem, szigeteltem, üvegeztem, tapasztottam, díszítettem. Teliszültem az ajtón belüli teret gyerekekkel, mégis bezáródott – MÖGÖTTEM – az az ajtó. Én csaptam be magam mögött.

Fotó: iStock.com/AdrianHancu

Fotó: iStock.com/AdrianHancu

Akkor más ajtaja mögé húzódtam. Más álmát őriztem évekig, azt hittem, pont úgy jó nekem. De nem volt jó. Hét év után új ajtót találtam, aztán megint újat. Fizetek ugyan az ajtó mögötti létezésért. De tapasztok, színezek, tapétázok, súrolok. Csinosítok. Otthont teremtek, mert anélkül élni nem lehet.

Mert az otthon az a hely, ahol az ajtót ha magunkra csukjuk, akkor béke van. Ahol biztonságban, megértésben él a gyerek, ahol biztonságban élhet a felnőtt is. Ahol nem kell félni attól, hogy hirtelen kívül maradok.

Az otthon az a hely, ahol elengedés van, lazulás, egymásba kapaszkodás. Szeretet. Azt gondolom, megtaláltam azt az ajtót, azt a helyet.