Otthon

A maszatos gyerek a boldog gyerek?

Egy tanyára születtem, ahol vad komondor uralta a szélfútta, poros udvart. Azon a kopár udvaron egy óriási eperfa vetett árnyékot ránk, a sok kis porontyra. A faeper árnyékában, biztosan tudom, MÉG boldog voltam gyerekként. Együtt volt a család, együtt a sok testvér. Közösen nyaltuk koszos kis kezünkről az eper lilás édességét. Maszatosak voltunk, vidámak, fürgék, nincstelenek. És boldogok.

Később, az intézetben megmosdattak minket. Akkor láttam életemben először körömkefét, és megsirattam arany fürtjeim. Egészen rövidre levágták hajam, úgy néztem ki, mint egy fiú. Mint egy fiú… a szülők elvesztésén túli traumán felül erre emlékszem erősen. A hitetlenkedésre, hogy csak úgy idegenek megfoszthatnak a hajamtól. Meg a kopaszság érzésének hiú fájdalmára. Maszatfoltjaim is eltüntették persze. Ment minden a lefolyóba. A fürtjeim, a por, az eperfa, a komondor. A testvéreim, anyám, apám. A boldog gyerekkorom. Tiszta lettem. Portalan. Folttalan.

Így, megfosztva mindentől, ami számított nekem, így látott először nevelőanyám. Kellettem neki. És mivel túl hangosan üvöltöttem nővérem után, így kellett hát ő is. Bár később sokszor hallottuk, hogy őt nem akarta. Elég lett volna neki egy nevelt gyerek is. Én is sok voltam. Ezt is sokszor hallottuk tőle. Sok és felesleges. Nem voltam saját.

Fotó: iStock.com/Martinan

Fotó: iStock.com/Martinan

Mindentől függetlenül, mégis… én szerettem gyereknek lenni. Futni csak úgy, bele a határba, ahol pipacsok bólogattak előttem. Szerettem a tarka virágok érintését, a tüske karcolását, a reggeli illatokat, amelyek egészen mások voltak, mint ugyanazon a réten az este illata. Minden napszak másképp bódított. Szerettem a szabad állatokat is. A liláskék, ezüstporos lepkéket, a gyíkok lusta nyújtózását, a leveli békák ugrását. A macskák lopakodást. Szerettem gyereknek lenni. Szerettem a mezítlábas nyarakat, a hóval bélelt teleket. Az alföldi szelet, ami ha kedvezőtlen oldalról vagy váratlan kapott el, képes volt akár fel is öklelni.

Mezítlábas, libagágogástól hangos, falusi gyerekkorom volt. Dinnyelé csorgott a hasamon, ragadós csíkokat húzott a poros, puha bőrre. Maszatos gyerekkorom volt.

Ha máshonnan nézem, nem voltam boldog gyerek. A helyzetem más érzéseket diktált, én azonban boldog akartam lenni, így szaladtam a széllel, csigát gyűjtöttem eső után az illatos fűben, vérző, törött szárnyú galambot gyógyítottam. És boldoggá álmodtam az életem. Olvastam naphosszat. Fűfoltos ujjakkal lapoztam át a mesével teli nyarakat.

Az én gyerekeimnek is maszatos gyerekkor jutott. Nekik a jobbik, az igazi fajtából. Eperfa helyett egy vén diófa vigyázta a kertet, de azért a kert egy szegletében, félig a szomszéd, félig a család udvarán még küzdött az életben maradásért egy eperfa is. Csak éppen arrafelé szedernek hívták a lehetetlenül édes, gyerekkorízű, lila gyümölcsöt. De az én fiaim annyira nem szerették az epret, az én szívem sajdult bele minden nyáron az eperlakomákba.

Fotó: iStock.com/Sasiistock

Fotó: iStock.com/Sasiistock

Maszatos, mezítlábas gyerekkor jutott nekik azért. Olyan, ahol anyaként nem küzdöttem a foltok ellen. És csak csodálkoztam, ha véletlenül más anyukák üvöltése eljutott hozzám: „Gyere le! Tedd már le! Pfuj, koszos! Hogy nézel ki? Na majd kapsz otthon!” Mintha valami idegen bolygóról érkeztek volna a más anyukák. Mert szerintem a boldog gyerek az felemeli. Megfogja, néha még meg is nyalja. A boldog gyerek az szimatol, tapogat. Érez. Megismer. Felfedez. Messzire fut. Nagyot ugrik. Magasra mászik. A boldog gyerek néha nagyot esik. A boldog gyereknek horzsolásai vannak. Foltjai. A boldog gyerek zsebe tele van kaviccsal, csigaházzal, fadarabbal, hervadt virágszirommal. A boldog gyerek maszatos.

Az unokám is boldog gyerek. Udvarukon nyuszitanya, és csirkék kapirgálnak a kertben – ő kergeti ki onnan a szárnyasokat. Az unokám, anyukájával virágokat ültet, esténként segít neki locsolni, és büszkesége az egekig ért, amikor először tudta megemelni, arrébb tolni a nagy talicskát.

Az unokám pehellyel töltött paplan alatt alszik, és szerinte egészen biztosan léteznek angyalok. Sőt. Hiszen reggelre tele van a szőnyeg a szárnyaikból kihulló tollakkal. Egyszer, maszatos kis tenyerébe rejtve, hozott nekem egy ilyen „angyaltollat”. Őrzöm, mintha gyémánt lenne, vagy még annál is drágább.

Mert nekem álmodta az angyalokat… Mert maszatos a toll is, mert egy igazi, valóban boldog gyerek hozta.