Otthon

Olvasói levél – Szeretet kell a gyerekneveléshez, nem verés

Ha van valami, amit megtapasztaltam eddigi életem során, akkor ez az: agresszióval nem nevelünk. Gyereket nem ütünk meg soha. Ha szakad a cérna, veszünk pár nagy és mély levegőt. Aztán kiengedjük a gőzt. De nem csattanhat el egyetlen pofon se. Soha.

Ötvenöt éves vagyok, felneveltem már három gyereket, jönnek sorban az unokák is. És én büszke vagyok arra, hogy sikerült úgy átvezényelni a gyerekeimet az élet buktatóin, hogy nem bántottam őket soha. Az én családomban soha, de soha nem volt fenékre csapás, hajhúzás, lökdösés. Nem csattant el makarenkói pofon se, amely mítosz, szerintem az egyik legrombolóbb nevelési iránymutatás, különösen a türelmetlen, eszköztelen szülőknek. Makarenkó pofonjának legendáját, ha tehetném, kiirtanám minden ember agyából, de leginkább a szívéből, mert hamis felmentést ad az agresszornak, mert aljasul legalizálja a verést. Mert a „szükséges”, a „kellő” idő az nagyon is szubjektív, könnyen elcsattan az a pofon. És jogos, ugye? Olyan makarenkói?

Visszatérek azonnal a saját, szerintem gyakorlatias módszereimhez majd, de azt azért még megosztom veletek, hogy bezzeg az én időmben másként volt ez. Az én szüleim vertek engem, és verték nálam kisebb testvéreimet is. Vertek kézzel. Vertek szíjjal. Neveltek ütéssel, üvöltéssel. Soha nem fogom elfelejteni anyám eltorzult arcát, habzó száját, rikoltásait. És apám pózként felvett nyugalmát, a lassú mozdulatot, ahogy kihúzta az övéből a szíját. Bújtatóról bújtatóra osont a gonosz szíj az övben, és ahogy közeledett az ütlegelés, úgy nőtt rettegésem. Néha azt kívántam, bár ököllel ütne meg, hogy egyetlen csapás legyen. Aztán ne érezzek semmit.

Fotó: iStock.com/monkeybusinessimages

Fotó: iStock.com/monkeybusinessimages

Brutálisan hangzik, ugye? Brutális is volt az egész. Hiszen a veréssel nemcsak minket, gyerekeket törtek össze alkalomról alkalomra, de a világunkat is, a világba vetett hitünket is, a bizalmat is, hogy az emberek jók. A szüleink azt verték belénk, hogy a világ kegyetlen. Könyörtelen szabályok, törvények irányítják, és ha nem alkalmazkodunk, ha nem fogadjuk el a játékszabályokat, akkor jaj nekünk.

Ők azt hitték, engedelmességre, alkalmazkodásra neveltek minket, JÓ emberré neveltek, és nem vették észre, hogy túllőttek a célon. A családból való – egyébként szintén erőszakos – kiszakadásom után évekbe telt, mire újraépítettem önmagam. Mire vállalni mertem saját igényemet, véleményemet. Mire megértettem, hogy nem kell feltétlenül, mindenáron JÓNAK lennem. Hogy a világ színes, ilyen is, olyan is – és az emberek is ilyenek is meg olyanok is. Én azt tapasztaltam meg gyerekként, hogy egységesen gonosz… és én vagyok a leggonoszabb, azért kell engem annyit verni.

Vártam a verést sokáig mástól is, a párkapcsolatokban is, be is vonzottam néhány hasonlóan beteg kapcsolódást, ahol ismerős érzés volt a félelem, az ütések fájdalma, a megalázottság érzése. Olyankor újra gyerek lettem. Komfortzónán belül voltam. De rájöttem, hogy nem jó úton járok. Kérnem kellett segítséget, de helyreraktak bennem sok mindent. Letisztult a kép, megnyugodtam, képessé váltam az öröm befogadására, a világ árnyalására, és arra is, hogy olyan embert vonzzak be, aki nem akar bántani.

Tőle születtek a gyerekek, a gyerekeink, akiket se ő, se én soha nem ütöttünk meg.

Minden erőmmel kerültem, hogy a végletekig szaladjon egy-egy konfliktushelyzet. Mert ennyi gyereknél volt bőven. Volt hiszti is, amikor kicsik voltak, ajtócsapkodás, amikor kamaszok, világvége-hangulat egy-egy vitás szituban.

Fotó: iStock.com/JacobAmmentorpLund

Fotó: iStock.com/JacobAmmentorpLund

Mi segített? A humor, hogy képes voltam viccet csinálni abból, amit más szülő véresen komolyan vesz. Hogy tojtam a szülői tekintélyre, én nem a megtorló hatalom voltam az életükben, hanem az anyjuk. Segített az is, hogy együttműködésre késztettem őket kicsi koruk óta, de segített a rugalmasság is, hogy nem dőlt össze a világ, ha valamit elmulasztottak. Alapvetően nem büntetésre alapozott volt az életünk, hanem szeretettel teli túlélésre. Nem mindig sikerült higgadtnak maradni, néha volt kiabálás is, de egy bizonyos pontnál mindig megszólalt bennem a vészcsengő. Mert olyan akarok lenni, mint az anyám??? Olyankor gyorsan lejjebb vettem a hangerőt, állítottam a látásmódomon, és próbáltam úgy (is) nézni az aktuális konfliktust, ahogy éppen a velem szemben álló gyerekem láthatja. És ha sikerült ráhangolódni az ő érzelmeire, dühére, feszülésére, csalódottságára, akkor már könnyű volt erőszakmentes megoldást találni. De néha már az is segített, ha a legnagyobb toporzékolás közben megborzoltam a hajukat, vagy megöleltem őket. Váratlanul. Erősen.

Megérné kipróbálni ezt mindenkinek.