Otthon

Ötven felé száguldok. Szerelmes vagyok, és ragyogok, mint a nap

Azt hiszi bárki, hogy ötven körül-felett nem lehet szerelembe esni? Hogy nem jöhet valaki, aki egy pillanat alatt képes elcsavarni egy női fejet? Hogy nem lehet szívdobogva várni újra az első találkozást, aztán sorra a többit?

Már megint utolért az érzés, mert bizony nem először történik meg velem, egy valaki régen egy életre elrabolta a szívemet, és ugyan összetartozásunk megkérdőjelezhetetlen ma is, és hiszem, tényleg életünk végéig tart majd az a szövetség, a sors úgy hozta, hogy mégis becsöppent az életembe újra valaki, akitől megremeg a lábam, akinek gyönyörű mosolya szegfűillatúvá varázsolja a legzordabb tél végi napot is.

Most, amikor írom e sorokat, még hófoltok borítják a járdák szélét, koszos hófoltok. Erőlködött egy utolsót a tél, kimeresztette karmait – fagyot hozott, vad hóesést, csúszós utakat, vonatkéséseket. És az új szerelmet.

Fotó: iStock.com/Ridofranz

Fotó: iStock.com/Ridofranz

Első látásra szerelem

Nem fogom elfelejteni soha a napot, amikor először pillantottam meg őt. A tekintetünk összekapcsolódását. Az első érintést. Az illatát. A szerelem súlyát. A SZERETET súlyát, ami azonnal letaglózott (és felemelt). Az első néven szólítást. Fény gyúlt a szívemben azon a napon, pedig nemszeretem napnak indult, egy újabb nyűgös, munkától hangos, fejfájós napnak. Stresszel, várakozással, tülekedéssel, didergéssel teli napnak, amit szívem szerint néha-néha már (és ez is új érzés bennem, ez az ellenkezés) a pokolba kívántam…

Aztán jött ő…

Jött a tökéletes formájú fejével, testével, vagányságával, csibészes mosolyával, kócos hajával, erejével, lendületével, szótlanságával, hangosságával. Nem törődött a téllel, havazással, veszélyes utakkal, ő jött, és beköltözött az életembe. Egyszerre vén (mint én) és egyszerre fiatal. Csak bámulom bölcsességét. Nekem most Ő a TÖKÉLETES. Sok évet vártam rá. És lám, itt van. Őt is nekem adta a világ. Véletlen lenne? Nem hiszem. Tobzódom az érzésben és féltem törékeny boldogságom.

Fekszik mellettem, és érzem álmában, és elnézem akkor is, amikor rövid kis alvás után kinyitja a szemét, és pillanatról pillanatra tér vissza a kábultságból. Tekintetével tapogatja, fokról fokra méri fel a világot. Mintha először látná. Mintha új lenne még minden. A formák a színek, az árnyak, a fények. Felmér engem is. Újra meg újra. Szemével tapogat, szemével hív, invitál. Egy pillanat, és fordulok. Nem habozok. Mellette a helyem. Mellettem a helye. Mozdulok. Úgy mozdulok, ahogy neki jó, karom igazgatom szép formájú feje alá. Érzem melegét. Bőrén át, bőrömön át melegíti fel szívemet. Zsongok az örömtől, hogy van. Újra pezsdül az élet.

Fotó: iStock.com/bowdenimages

Fotó: iStock.com/bowdenimages

Tervezek hosszú együtt életet

Légyottokat, ahol csak ő, csak én. Mesés délutánokat. Összebújós estéket, kirándulásokat. Hóeséses, lámpafényes lilás-kék estéket. Nagy sétákat a ropogó havon. Tüzeket, hajnali napkeltéket, kamillaillatú vad réteket, patakcsobogást. Meg akarom mutatni a világom, meg akarom mutatni a világot, ahogy én látom, és mohó a kíváncsiság bennem az ő világára. Arra, ahogy ő látja a világot. Minden pillanat ajándék, amit velem tölt, amit nekem ad, és nem másnak.

Nem ő az első, de ő is az, akivel kapcsolatban nincs bennem méricskélés: mennyit adok, mennyit kapok? Nem érdekel, hol volt ezelőtt, nem érdekel múltja, előző kapcsolódásai, kik voltak fontosak számára valaha. Mit élt át egykor, mit tapasztalt? Bántott-e másokat? Sokat élt-e, vagy keveset? Erős volt, vagy gyenge? Elbukott? Szeretett-e nagyon, vagy most fog szeretni először igazán? Nem érdekel, miért jött pont ide, pont hozzám. Nem érdekel, miért választott engem. Nem érdekel, találkoztunk-e már.

Nem érdekel más, csak ez a tökéletes, hűségre, teljességre törekvő szerelem. A kapcsolat, amit nem én választottam, de megkaptam újra. Feladatként. Ajándékként. NAGYMAMAKÉNT. Amíg csak élek. Mozdulok.

Fotó: Kerepeczki Anna

Fotó: Kerepeczki Anna

Meseíró vagyok. Szívem szerint itt meg is állnék önmagam bemutatásában, mert ha hivatásról van szó, ez a legmagabiztosabb állítás magamról: MESEÍRÓ vagyok. Az élet minden apró kis csillanásában a mesét – annak gyönyörűségét, örömét, fájdalmát, tanítását látom meg. Le is írom. Átadom másoknak. Most éppen a Ridikül.hu főszerkesztőjeként. Fogadjátok olyan szeretettel, ahogy azt én meglátom, megélem és elmesélem.

Igazi meséimet a blogomon találhatjátok meg.