Otthon

Igaz barátság ötven felett – egyáltalán van olyan?

Szerintünk van, és nem biztos, hogy gyerekkori barátság nemesült igaz barátsággá. Lehet egy egyetemi csoporttárs, akivel együtt lógtunk éjjeleken át, használtuk jegyzeteit, vagy megírtuk helyette házi dolgozatait, lehet, ő az IGAZI.

De lehet, még később lépett be életünkbe – egy életre – az a barát, aki velünk együtt rezdül mindenre. Mindenre. Egy kolléga, egy szomszéd vagy a fodrászunk.

Van ilyen barát, barátnő? Ugye mindenki tudja, kiről beszélünk? Arról, akit az éjjel közepén, de hajnalban is fel lehet csörgetni telefonon, ha szakítottunk. De akkor is, ha a szakítás szándéka – a gyanú felmerül, ha bizonytalanok, féltékenyek, kishitűek, gyengék, vagyunk, és nem csapja ránk a telefont.

Akinek a vállán sok-sok éjjelt sírtunk már végig, ismeri az összes kudarcos kapcsolatunkat. Ismeri a könnyeink ízét.

Aki már az elején megmondja, hogy ez a pasi se lesz jó, de utána nem kerget őrületbe minket azzal, hogy ugye ő megmondta. Mert vazze, tényleg megmondta, de túlságosan szeret/sajnál minket ahhoz, hogy ezt az orrunk alá dörgölje.
Megmondja, hogy túl szűk/rövid a szoknyánk, sok a rúzsunk. De aztán megölel minket, és ha valaki beszól, vagy a hátunk mögött kibeszél, azt „felnégyeli”, „kardélre hányja”, „elégeti”. Akinek a lakásában mindig van egy olyan szoba, ami csak a miénk, de ha az nincs, akkor megágyaz a földön a gyereke/kutyája mellett. A legpuhább párnája a miénk, és szembeszáll bárkivel, ha az szót emel jelenlétünk ellen.
Aki bármikor, bármilyen helyzetben hajlandó kávézni velünk. Akinek nem kell alkalom ahhoz, hogy kibontsunk egy üveg pezsgőt/bort.

Fotó: iStock.com/Dziggyfoto

Fotó: iStock.com/Dziggyfoto

Aki tudja, hogy októberben is lehet karácsony, még ajándékot is vesz, és tudja, ez miért fontos nekünk. És persze ha valaki ezt szóvá teszi, azt felnégyeli, kardélre hányja…

Aki nem veszi észre a ruhái között hagyott titkos ajándékot, de nem sértődik meg, ha hónapokig te se lelsz rá a neked hagyott dugi csokira.

Utálja azt, de szívből, igazán, akit mi utálunk. Ha nem, akkor is. Meg is kérdezi, akkor most őt utáljuk-e.

Aki mindig minden helyzetben képes kinevetni, hogy nevetésével rávilágítson: túlspilázzuk a dolgokat.

Aki kerek perec megmondja, hagyjuk ott, lépjünk ki. És ha megtesszük, teljes mellszélességgel mögöttünk áll, és ha kell, kaját vesz nekünk.

Aki tudja, miért indulunk neki vasárnap ötkor hegyet mászni, vagy kipróbálni valami osztrák szánkópályát. Sőt elkísér, mert tudja, milyen kis bénák vagyunk. Ha összetörjük magunkat, összeszed, kórházba visz. De nem mondja azt, hogy NE csináljuk.

Aki megmondja, hogy hamisan éneklünk, de velünk együtt énekel, nevet, és nem szól ránk sosem.

Aki képes őszintén velünk sírni, velünk nevetni.

Akinek nem kell ok ahhoz, hogy felhívjon, mert tényleg csak a hangunkat akarja hallani.

Aki utálja a csillogós dolgokat, de minden csillogós dologról mi jutunk eszébe, és magának sose, de nekünk megveszi azt a legcsillogósabbat. Annyira szeret.

Fotó: iStock.com/Ridofranz

Fotó: iStock.com/Ridofranz

Mert szeret. Mert a barátunk. Barátnőnk. Akinek nincs oka rá. Nem segítjük a karrierjét, sokszor pont útban vagyunk. De mi vagyunk az IGAZI. A mindenekfelett, aki akkor is marad, ha a hetvenhetedik párkapcsolat is rég dugába dőlt.

Aki nem tudja, miért a barátod, mert nincs OKA rá… ergo nincs belőled egy csepp haszna se, mégis szívből szeret.

Aki a folyosón reszket, amíg szülünk, pedig nem a gyerek apja, és lehet, a keresztszülői posztot se kapja meg, mert azt lenyúlja a család, de tudjuk, ha dada/pótanyu kell a gyereknek, ő lesz az első, az állandó, akire mindig számíthatunk.

Ő az egyetlen, aki soha semmire nem mond nemet, pedig nem az anyánk.

Aki érti, ha néha utáljuk a húgunkat/tesónkat.

Aki egy szóra ugrik, csettintésre lecsót főz, elszalad a gyerekért, és akinek gyereke szintén életre szóló barátságot köt a miénkkel. Próbálna meg másként dönteni.