Otthon

Én hálás vagyok ELŐRE az öreg éveimért

Párszor végigszaladtak már a legnagyobb közösségi oldalon egy hölgy gondolatai az időskorral kapcsolatban, amelyekben kifejti, mennyire hálás a sorsnak az öregségért.

Nem, nem a ráncokért, nem a sebekért, a veszteségekért, amiket az idő ejt a gyarló, romlandó emberi testen. Azért hálás, mert elég időt kapott ahhoz, hogy megismerje önmagát, hogy felfedezze mindazt, amit az élet ÖRÖMKÉNT kínál. Túl a test, a fizikai valóság határain.

Sokszor látok én is derűs, az életre az utolsó pillanatig nyitott idős embereket. Olyanokat is, akik már nincsenek teljesen tudatában helynek, térnek, időnek – mégis csillog a szemük, ha valami finom ízt éreznek, ha zenét hallgatnak, vagy napsütés éri őket. Ennyiért is, ennyinek is örülnek. Nem tudom, van-e valami mérce, amivel hitelesen lehetne mérni, hogy egy idős ember ártatlan, puszta életöröme több vagy kevesebb annál, ahogy egy fiatal élvezi az életet.

Fotó: iStock.com/LarsZahnerPhotography

Fotó: iStock.com/LarsZahnerPhotography

Az öröm mértéke is csökken?

De nem akarok álszent lenni, egy pillanatig nem állítom azt, hogy az időskorra romló, tompuló érzékszervek mellett nem csökken a megélt élmények intenzitása. Mert csökken: nem olyan erősek az illatok, fakulnak a színek, a fények, tompul a látás, nem olyan éles a hallás, mint valaha – és ez mindenképp ronthat az élvezet mértékén. De az öröm mértéke is csökken?

Hiszem, hogy nem. Hiszem, hogy időskorra ahogy szűkülnek a fizikai megélések határai, úgy nyílik ki valami láthatatlan, belső szem, egy varázsszem, egy különös érzék, amely finom, hiperérzékeny szenzorként tapogatja le a világot. És igen, kinyílik a lélek az ÉLET szépségeire. Ráadásul olyan szépségekre és értékekre, amelyekhez nem feltétlenül szükséges egy másik ember jelenléte és támogatása (bár adná meg a sors, hogy mindezt persze ketten, párban vagy családban lehessen átélni, megtapasztalni), mert az ÉLET eredendő örömforrása mindenki számára elérhető.

Több van bennünk, mint jelenleg hisszük

A gyerekeim dédnagymamája 96 éves koráig élt. Az élete második felét, olyan 40 évet egyedül töltött. Egyedül lakott, bár sosem volt magányos. És nem csak a család vette körül. Ő maga engedte magához az életet. Minden kóbor állatot befogadott, vagy ha nem tehette, akkor is ellátta, megetette azokat. Jöttek-mentek körülötte macskák, kutyák, tyúkok, kacsák. Még egy hetyke, színes tollú kakasa is volt. Beszélt hozzájuk (én titokban hittem, érti is az állatok nyelvét). Virágok nyíltak minden évben apró kis csodakertjében, meg zöldségek. Illatos zeller nőtt a kerti csap tövében, kapor a kerítés mellett, hagymák, répacsokrok. A kert közepén bab futott fel karóra. Olyan nagy szemű babot azóta se láttam, olyan színeset, amilyen nála termett. Tele volt élettel a kertje, a csöpp háza, a szíve is. Pedig hol volt már akkor a fiatalsága! Hol karcsú dereka, bokája! Maga se tudta, mikor viselt utoljára libbenő szoknyát, mikor volt életében az utolsó kacér gondolata.

Nőisége természetszerűleg lényegült át valami finoman semleges, nemétől független emberséggé.

Azért persze huncut maradt. Egykor volt nőlétét, valaha megélt fizikai élményeit olyan humorral, öniróniával tudta elbeszélni, hogy mi, akik akkor még fiatalságunk csúcsán annyira véresen komolyan vettük magunkat, és magunkban a NŐT, hogy egyből kiigazodott bennünk is egy sor félreértés. Nem csak azt tapasztaltuk meg általa, hogy elmúlik a fiatalság, sokkal inkább azt, hogy sokkal többek vagyunk jelenlegi önmagunknál. A fiatal, sima bőrnél, feszes kebelnél, rúzsnál, parfümnél.

Fotó: iStock.com/shironosov

Fotó: iStock.com/shironosov

Nem félni kell, inkább megélni, inkább játszani vele

Fiatal nőként is vigasztaló, sőt felemelő volt a gondolat, hogy nem kell félni az öregségtől, mert az életkor az tényleg csak egy szám. És az élet nem olyan kegyetlen, hogy a külső változásait ne hozná összhangba a belső változásokkal. Ha nincs bennünk félelem, dac, ha képesek vagyunk elengedni azt, ami már szaladna, akkor optimális esetben derűs, szép pillanatokkal, nagy nevetésekkel teli, bölcs időskor várhat ránk. Kinek most, kinek később, kinek nagyon sokára. De így legyen.

Fotó: Kerepeczki Anna

Fotó: Kerepeczki Anna

Meseíró vagyok. Szívem szerint itt meg is állnék önmagam bemutatásában, mert ha hivatásról van szó, ez a legmagabiztosabb állítás magamról: MESEÍRÓ vagyok. Az élet minden apró kis csillanásában a mesét – annak gyönyörűségét, örömét, fájdalmát, tanítását látom meg. Le is írom. Átadom másoknak. Most éppen a Ridikül.hu főszerkesztőjeként. Fogadjátok olyan szeretettel, ahogy azt én meglátom, megélem és elmesélem.

Igazi meséimet a blogomon találhatjátok meg.