„Csak azok tudják, milyen alkoholista anya mellett felnőni, akik ezt megélték. A testvérem meg én így nőttünk fel. Anya mellett. Alkoholista anya mellett. Néha azt kívántam, bárcsak elhagyott volna. Nem gondoltam komolyan. Komolyan gondoltam. Össze voltam zavarodva. Egy káosz volt az életem.
Imádtam, gyűlöltem az anyámat
Amikor józan volt, és ez, ahogy teltek az évek, egyre ritkábban fordult elő és egyre rövidebb ideig tartó periódusok voltak, szóvak akkor anyám volt a legfantasztikusabb ember, akit csak ismertem. Vicces, aranyos, gondoskodó, odaadó, figyelmes. Ráadásul tele bűntudattal mindazért, amit részeg óráiban velünk szemben elkövetett vagy elmulasztott. A bűntudat miatt aztán kompenzálni akart, ilyenkor képes volt akár a félhavi fizetését is elshoppingolni – elkölteni ránk. Luxuscipők, játékok, kütyük kerültek hozzánk. Később ezeket aztán néha – egy alkohol dúlta pillanatban – kikukázta vagy kidobta az ablakon. Néha kalapáccsal verte szét a játékokat, szétszaggatta a ruhákat. Azokat is, amelyeket csak pár napja vásárolt nekünk.
Fotó: iStock.com/dima266f
Sosem lehetett tudni, hogy simogatás vagy ütés érkezik tőle
A gyomorgörcsre emlékszem nagyon. Hogy közeledem a házhoz, ahol élünk és nem tudom, nem tudhatom, mi vár rám. Terített asztal, jó szó és ölelés, vagy egy kötekedő, piás nő, aki rosszindulattal les rám kócos, néha hányástól bűzös haja alól. Néha érzelmesre itta magát – az is szörnyű volt –, azokat az alkoholszagú csókokat sose feledem. Ma is felkeveredik a gyomrom – ha ilyet érzek – a piás leheletet méterekről kiszúrom – menekülök.
Én ma se tudom, miért kezdett inni anyám és igazából mikor. Hogy csak belecsúszott abba a nagy ivásba, vagy volt egy pont, amikortól kezdve azt gondolta, hogy ő piás lesz és kész és magasról leszar…a ezt az egész életet. Engem is, a testvéremet is.
Apám elhagyott minket, amikor én 5, a tesóm meg 3 éves volt. Azért? Onnan kezdve lett szörnyeteg? A nagyon kicsi gyerekkoromból nem emlékszem nagy viharokra. Olyanra igen, hogy nem jött értünk az oviba és az óvónő nagyon mérges volt rá. Haza kellett vinnie magához minket, mert neki is voltak gyerekei. A kuporgásra emlékszem, ahogy vártuk, jön-e értünk. Sajnálta nagyon, azt mondta, elaludt munka után és nem hallotta az ébresztőt. Később gondolkodtam csak azon, amikor már szedegettem össze a morzsákat, hogy ugyan mitől aludt el ENNYIRE fiatal nőként, hogy nem tud az óvodás gyerekeiért jönni.
Kihagyott vacsorákra emlékszem, mert nem főzött, de nem is vett semmi ennivalót. Éhes, hideg reggelekre, mert reggeli se volt, és amikor rajta volt a nyomás, tüzet se rakott. Koszos ruhákra emlékszem, foltokra, amiket annyira szégyelltem. Bűzre emlékszem, soha ki nem takarított lakásra emlékszem. Kihagyott anyák napi ünnepségekre emlékszem, ahol hiába vártam, hiába szerepeltem, ő nem jött el. A csalódásra és a fájdalomra emlékszem, ahogy a többi gyereket megtapsolta, ölelte az édesanyja, de az enyém nem volt sehol. Kihagyott osztálykirándulásokra emlékszem, mert nekünk erre sose volt pénzünk. Sötét, csillagszórómentes karácsonyra emlékszem, ahol volt ajándék és fa is, amit aztán később, pár pohár ünnepi pezsgő után felborított az anyám. Odaégett karácsonyi bejglire emlékszem, amit sütés közben hagyott ott, elrohant, mert elfogyott az innivaló, aztán elfelejtett hazajönni az anyám…
Kikapcsolt áramra emlékszem, sötét estékre, mert elitta vagy bűntudattól telve elszórta, nekünk szánt, felesleges dolgokra szórta el kevéske pénzét.
Fotó: iStock.com/KatarinaGondova
Ennivalóra nem jutott, de alkoholra igen
Arra emlékszem, hogy amikor már nagyobbak voltunk, fizetésnap környékén loptam tőle pénzt – néha egészen sokat. Azt tartalékoltam, osztottam be, vettem ennivalót magunknak, még később abból fizettem be csekkeket. Arra emlékszem, hogy megette az ennivalót és eszébe se jutott megkérdezni, honnan vettem a pénzt, amiből ő is vacsorázik, vagy hogy lehet, hogy nem kapcsolták ki megint az áramot.
Diákmunkára, átdolgozott estékre emlékszem, mert később kirúgták az állásából is, nem volt otthon egy fillér se, de ennivaló kellett. Azóta se tudom, hogy oldotta azt meg, hogy ennivalóra nem jutott, de piára neki, igen.
Hülye kérdésekre emlékszem, és sok hazugságra, mert az iskola, a gyermekvédelem persze jött-ment körülöttünk, de valójában nem tett senki értünk semmit. Ma se értem, miért állt meg egy bizonyos ponton a dolog mindig? Mi hazudtunk jól, gyerekek? Megtanultuk takargatni a lehetetlent, megtanultunk mentegetni a helyzetet, menteni anyánkat, megtanultuk nélküle is összetartani a „családot”?
Arra emlékszem, hogy ahogy nem volt gyerekkorom, nem volt kamaszkorom se. Felnőttem kislányként. Nem én akartam. Nem így akartam.
Anyám már rég meghalt. Nem égeti oda többé a karácsonyi bejglit. Mégis, ma is azt kívánom, hogy bárcsak újra sütne. Bárcsak sikerülne az a bejgli. Hiányzik az anyám. Az igazi.”
