Egészség

Vendégszerzőnk tollából: Transzplantáció – a riasztás

Vadvirágos réten szaladok. Éppen egy gyönyörű százszorszép után nyúlok, amikor hirtelen megszakítja az álmomat a telefon éles hangja. A gyomrom görcsbe ugrik, ránézek az órára. Éjfél múlt tíz perccel. Ez csak EGY telefonhívás lehet. A riasztás.

Gyorsan felvettem. Egy kellemes, vidám női hang szólt bele. Miután tisztáztuk, hogy én valóban én vagyok, már hadarta a kérdéseket. Jól van? Nem beteg? Találtunk magának májat, máris indítom a mentőt. Az első reakcióm az volt, hogy valami mentséget találjak, beteg vagyok, fáj a fejem. Megrémültem. De tudtam, ez gyerekes viselkedés lenne. Itt az idő, várnak a kórházban. Kiegyeztünk negyed órában, amikorra készen kellett lennem. A párom zavartan kérdezgette, mit segíthet. Nem igazán találtuk fel magunkat. Elviekben előre el volt készítve egy kis bőrönd, amit, mint a szülésnél felkap az ember lánya és már indulhat is. De ez a bőrönd most ki volt pakolva, éppen átmostam mindent, hiszen a nyolc hónap várakozás alatt cserélődtek benne a ruhák, ahogy az évszakok is. Nyolc hónap. Másnak egy röpke idő. Nekem egy örökkévalóság. Maga a szituáció ismerős volt, hiszen a várólistára kerülésem után nagyon hamar, három hétre az első riasztás már megtörtént. Akkor, egy félnapnyi várakozás után kiderült, hogy mégsem volt jó a máj. Sokan azt hitték, nagyon lehangolt ez akkor, pedig az ismeretlentől való félelem miatt inkább megkönnyebbülés volt. Most is vegyes érzelmekkel vártam a mentőt, akik pontosan meg is érkeztek. A legrosszabb pillanat érkezett el. A búcsúzás. Nem tudhattam, viszontlátom-e még a szeretett tanyát, a két lányomat. A legidősebb akkor volt négy hónapos várandós és a páromat. Akin láttam, hogy nagyon meg van rendülve. Megöleltem, biztattam, viccelődtem. Lelket öntöttem belé és magamba is. A mentősöknek fogalmuk nem volt, mekkora a tét, csak mikor a klinikai irányító rajtam keresztül sürgette őket, hogy most már vegyük fel a nyúlcipőt, mert nagyon várnak. Szirénázva hasítottuk az éjszakát. Útközben értesítettem a családom messze élő tagjait, akik még idegesebbek lettek, mint én. Nem akartam, hogy bárki velem jöjjön, nem lehetett tudni, hogy mennyi a várakozás, és a klinikától mindenki távol van. Annak sem lett volna értelme, hogy mint hét hónappal ezelőtt másnap mindenki menjen haza, mert téves riasztás volt. Fogalmam nem volt, merre járunk, de le is kötöttek a gondolataim.

Fotó: iStock.com/OgnjenO

Fotó: iStock.com/OgnjenO

Egy bajom volt csak, hogy a vízhajtó megtette a hatását, így kénytelen voltam szólni, hogy valahol muszáj lesz megállni. Így történt az a vicces helyzet is, hogy szirénázó mentővel hajnali egykor megálltunk egy benzinkútnál. Szép komótosan kiszálltunk, besétáltunk, megkerestem a mosdót – addig a fiúk türelmesen vártak. Majd beletaposott a sofőr a gázba, a máskor két és fél órás utat most megtettük másfél óra alatt.

A klinikán mély csend honolt, de az osztályon, mint egy felbolydult méhkas fogadtak minket. Emlékeztek rám és ez nagyon jóleső érzéssel töltött el. Rengeteg vizsgálat várt. Vérvételek, röntgenek, az altatóorvossal egyeztetés. Mindenki álmos szemekkel, de nagy buzgalommal és hozzáértéssel tette a dolgát. Megkaptam a szobámat, és elkezdődött a várakozás. Semmiről nem tudtam. Életem legnehezebb fél napja kezdődött el étlen, szomjan, információk nélkül.

Hajnalban egy kicsit sikerült elaludnom, és arra ébredtem fel, hogy vizit van. Ekkor annyit sikerült megtudnom, hogy tizenegy órára mennek a szervekért. De semmi többet és még azt sem tudtuk, hogy a donor máj alkalmas-e a számomra. Telefonon tartottam a kapcsolatot mindenkivel. Családdal, barátokkal. Az éhséget legyűrtem, de a szomjúság nagyon nehezen volt elviselhető. Dél körül a nappalos altatóorvos is megérkezett, de arra már nem emlékszem, hogy a kérdést ki tette fel.

Azt a kérdést, ami azóta is foglalkoztat. Szeretnék-e tudni bármiféle információt arról az emberről, akinek a sikeres műtét esetén az életemet köszönhetem.

Fotó: iStock.com/LightFieldStudios5

Fotó: iStock.com/LightFieldStudios

Nehéz kérdés volt, bár csak általános információkat közöltek volna. A nemét, korát és hogy honnan érkezik. Rövid tűnődés után úgy döntöttem, hogy ezt a terhet nem akarom életem végéig cipelni, így semmi információt nem kértem. Nekem mindegy volt. A szívemben pedig már akkor is tudtam, hogy nemtelenül, kortalanul is mindig emlékezni fogok rá. Délután három óra környékén jött be az ápoló. A kezembe adott egy flakon betadint, hogy menjek fürödni vele. Csodálkozó tekintetemet látva elmosolyodott és akkor, ő közölte, hogy rendben van a máj, indulhat a műtét előtti felkészülés. Mint kiderült, a szervek már pár órája ott voltak, csak vese is érkezett és azt a műtétet kezdték el először. Nem tudom, ki fürdött már betadinnal, de túl sokszor ezt az élményt nem szeretném átélni. A kórterembe visszatérve már vártak. Kaptam nyugtatót, befáslizták a lábaimat. Annyira gyorsan pörögtek az események, hogy már csak egy üzenetet tudtam elküldeni mindenkinek. Csak ennyit írtam. „Elindultam, szeretlek.”

S akkor, azon a gyönyörű májusi napon valóban elindultam az új életem felé tele félelemmel, de reménnyel, hogy egészségesen térhetek vissza.

Az első emlékem édesanyám arca, akinek mosolya válaszolt a kimondatlan kérdésemre.

Sikerült.

Aznap új életet kaptam, de valaki elment. Nem örökre, mert egy része bennem él tovább. Örök hálával tartozom az ismeretlen donornak és a családjának.