Csillagok

„Minden harmónia megfeleltethető egy érzésvilágnak” – Interjú Kalivoda Árpád zeneterapeutával

Kalivoda Árpád zeneterapeuta, építész mesélt arról, hogyan gyógyítanak a hangok, és hogyan lehet az érzéseket zenére fordítani.

Árpi építészként végzett, majd a Pécsi Orvostudományi Egyetemen tanult művészetterápiát, most saját fejlesztésű módszerével dolgozik. Egy ismerősömtől hallottam róla néhány hónapja, aki azt mondta, Árpi úgy gyógyít, hogy „lezongorázza” az embereket. Nagyon kíváncsi lettem, hogyan is zajlik mindez, így elmentem hozzá.

Miután beszélgettünk a problémámról, lementünk a zongoraterembe, és elkezdődött a zenei rész. Árpi először néhány hangot ütött le, majd egyre többet, a hangok zenei futamokká épültek, bennem pedig érzések és képek jelentek meg. Homályosabb sejtések váltakoztak nagyon konkrét benyomásokkal, melyekből kikristályosult valamiféle „gócpont”. Úgy éreztem, mintha egy nagy tér közepén valami kicsi dologba kapaszkodnék, ami visszatart attól, hogy lépjek, mozogjak.  Aztán magával vitt a zene, és végül sikerült elengednem lélekben ezt a kapaszkodót. Árpi elmesélte, hogy hogyan, mivel is éri el azt a hatást, amitől az emberekkel ilyen érdekes dolgok történnek, és ami nemritkán sorsfordító változásokhoz vezet.

Fotó: Kalivoda Árpád

Fotó: Kalivoda Árpád

Hogyan „zongorázod le” az embereket? Vagy nem ez a helyes megfogalmazás?

Valójában nem magukat az embereket zongorázom le, hanem a körülöttük lévő érzéseket próbálom megjeleníteni, megeleveníteni a zongorán a hangok és harmóniák segítségével. Aki megjelenik egy térben, az hoz magával egy bizonyos érzetet, hangulatot is. Ez tulajdonképpen a másik ember kisugárzása, ami hat rád. Nevezhetjük energiának is, amiben benne van mindaz, ami éppen foglalkoztatja az illetőt. Amit én keresek zongorázás közben, az tulajdonképpen ennek az érzetnek az átfordítása. Ez egy asszociáció végül is.

Hogy került az életedbe a zene?

Zeneoviba jártam, állítólag fogékony voltam, és már akkor is nagyon szerettem a zenét. 6 éves koromban furulyázni kezdtem, aztán egy év múlva zongorázni. 10 éves koromban már volt egy elképzelésem, hogy zongorista, zenész és karmester szeretnék lenni. Ebben a szüleim nem támogattak, ki is jelentették, hogy ebből nem fogok tudni megélni, és más szakmát kell keresnem. Ebből alakult ki, hogy építész leszek, mert mégiscsak valamit szerettem volna alkotni, valami kézzelfoghatót, mert úgy éreztem, hogy a művészet közel áll hozzám. Ugyanakkor nem tudtam elengedni a zenéhez való kötődésemet sem. 7 évig jártam zeneiskolába, és amikor befejeztem az egyetemet, már volt egy saját pianínóm. Így zongorázgattam, játszogattam magamnak, darabokat tanultam, amik tetszettek, néha improvizálgattam.

Azt vettem észre, hogy bizonyos darabok egyes részeinél nagyon nagy oldódás történik bennem. Mindez úgy, hogy előtte igazából nem is tudtam, hogy feszültség van bennem, nem is tudtam előtte, hogy mi történik vagy mi nem történik a testemben. Miután viszont feloldódott, és átértem a darabnak azon a részén, egyfajta katarzisba kerültem, néha sírva fakadtam, rájöttem olyan kérdésekre, amik hónapok óta foglalkoztattak, vagy éppen feltörtek belőlem az emlékek, érzések. Aztán legközelebb már nem történt meg ugyanaz, mert egyszer már túlestem rajta. Viszont előkerült egy másik darab, ahol esetleg megint történt valami. Nem tudtam, hogy mi történik, csak azt figyeltem meg, hogy a zene által vannak ilyen élményeim. Aztán ahogy egyre többet improvizáltam, egyszer csak arra lettem figyelmes, hogyha valaki mellém ül, már nem tudom ugyanazt játszani, ugyanazt a hangulatot visszaadni, mint amikor egyedül vagyok. Akkor már teljesen más hangulatú volt a zene, ami felszínre tört.

Tíz évvel ezelőtt elkezdtem mentális gyakorlatokat végezni, meditáltam sokat, és foglalkoztam azzal, hogyan működik az embernek az a része, ami nem látható. Mindig éreztem, hogy itt többről van szó, másról is szó van, mint amit a szemünkkel láthatunk, a kezünkkel tapinthatunk. Itt valami más is történik a térben.

Fotó: Kalivoda Árpád

Fotó: Kalivoda Árpád

Mitől lesz egy hang vagy zene terápiás, gyógyító?

Attól, hogy elkezdem figyelni, milyen képek, milyen érzelmek törnek fel egy-egy hang hatására. Bármilyen zene lehet terápiás hatású, ha megtalálod, hogy melyik harmóniát, melyik hullámot kell rezegtetni. A zene egy komplex fogalom, és az relatív, hogy ki mit nevez zenének. Igazából nem is a zene gyógyít, hanem maga a hullám, a hang rezgése. Felfoghatjuk az egész emberi testet úgy, hogy hullámokból tevődik össze. A hatás abból adódik, hogy a két hullám találkozik a térben, és vagy kiegyenlíti, vagy felerősíti egymást, vagy megütközik egymáson, és ebből alakul ki a belső feszültség.

Nálad hogyan zajlik egy terápiás alkalom?

Ha valaki egyéni terápiára jön hozzám, akkor először beszélgetünk a problémáról, amivel felkeresett, és minél mélyebbre próbálunk verbális úton eljutni. Aztán egy idő után jön egy elakadás, amikor már megbeszéltük mindazt, amit az illető tudatosan lát és fel tud magában tárni az okokról. Akkor lemegyünk a zongoraterembe, és befelé figyeléssel kezdünk, meditatív állapotba kerülünk. Én leütök egy-egy hangot, és azt figyelem, hogy milyen érzések áradnak ki abból, aki ott ül velem szemben. Ha valami megváltozik a külső térben, az megváltoztatja az én befelé irányuló figyelmemet, így tudom megállapítani, hogy mi az a hatás, ami a másik emberből érkezik. Az első dolog, amire figyelek, az a hárítás. Hogy hol van olyan ellenállás, ami azt mondja, hogy egy adott hangot ne üssek le, így olyan hangokat keresek, amelyeket meg tudok szólaltatni. Azokat játszom le, és megbeszéljük, hogy mi minden történt. Azután szépen fokozatosan elkezdem azokat a hangokat is belerejteni a játékba, amiket addig nem tudtam lejátszani.

Aki ott ül, az olyan tudat alatti érzésvilágot hordoz, amivel addig nem tudott szembenézni vagy együtt lenni, együttérezni, valamilyen trauma vagy feldolgozatlan érzelmi állapot miatt, ami az élet folyamán feledésbe merült. Az elfeledett érzelmek attól függetlenül, hogy nem emlékezünk rájuk, életünk részei, és mindennapi létünket befolyásolják. Ez az érzésvilág az, ami hárít egy bizonyos harmóniát, és a terápia alkalmával megszólaltatható. Minden harmónia megfeleltethető egy érzésvilágnak. Hogyha lejátszom ezt a hárított harmóniát, akkor az általában felszínre hoz valamilyen tudattalan képet, emléket. Onnantól kezdve, hogy ez felszínre tört, a mindennapi életben már lehet használni ezt a megélt érzést, tapasztalatot. Ilyen mondatok szoktak elhangozni, hogy „nem is tudtam, hogy ez még mindig bennem van”, és ezek a felismerések általában nagy, nemritkán katartikus oldódásokat hoznak.

Kinek ajánlott ez a fajta terápia?

Azoknak tudom javasolni, akik kicsit szeretnének önmagukkal foglalkozni, önmagukhoz közelebb kerülni, meglátni, megérezni olyan dolgokat, amiket a hétköznapi világban nem lehetséges. Ehhez egy picit le kell lassulni, egy picit meg kell állni, befelé kell figyelni, és el kell fogadni, hogy az a világ, ami bennünk történik, az mi vagyunk.