Csillagok

Mese az angyalhajról

Egyszer volt, hol nem volt, az azúrkék égbolt felett, ott, ahol már nem fújnak a szelek, ahol a csillagok ezüstösen ragyognak, vagy még azok felett is... volt egy birodalom... mit is beszélek... van egy birodalom, ahol békében élnek, mint jó testvérek, az angyalok.

Egy hangos szó, egy rossz pillantás, egy morranás vagy irigy beszéd nem eshet meg soha. Úgy őrzik ott fenn a békét az angyalok, ahogy nekünk kéne itt lenn a földön, mert már nagyon várjuk, hogy egyszer majd itt is ilyen angyalosan szép békeidők járjanak.

Mert itt a földön még sok a viszály, bár néha azért megesik, hogy elcsitul a civakodás itt vagy ott, összeölelkeznek a felek. Tőr helyett jó szóval várják, megvendégelik egymást az emberek. Ilyen idő, ilyen alkalom a karácsony is – de azért jó, ha tudjátok, hogy régen nem volt ilyen csillogó, ilyen sziporkázó ez a békehozó ünnep. Fénytelenebb volt, csendesebb, szegényebb, de azért ünnep volt az is, szép ünnep – az emberek egyik legszebb ünnepe.

unsplash.com/Julian Hanslmaier

unsplash.com/Julian Hanslmaier

Az angyalok különösen nagy szeretettel figyelik mindig az embereket, de karácsonykor még erősebb ez a figyelem. Így van ez ma is, éppen most, ahogy jön, egyre csak közeledik a szenteste… De volt egy régi este, ahol egy angyal addig, addig figyelte az embereket, addig nézelődött, addig kukucskált, amíg hirtelen hopp, átbucskázott az ég peremén, és sebesen zuhanni kezdett lefelé. Hiába csapkodott a kicsi szárnyával, nem volt még elég erős ahhoz, hogy azt a sebes zuhanást megfékezze. Kapkodott erősen az ég felé, nyújtotta a kezét, de csak a csillagokat érte el, azokat markolta, szedte össze csokorba, ám a zuhanását a ragyogó csillagok se tudták megakadályozni.

Nicsak, hullócsillag, mondták lenn a földön az emberek, és csodálkoztak, hiszen karácsony idején ritkán látni ilyen csodás égi jelenséget. Egyedül a fenyők látták meg, hogy milyen nagy a baj, egyedül a magasra nyúló, zöld koronájukat télen is őrző, illatos fenyők jajdultak fel hangosan, és ahogy közeledett feléjük a zuhanó kis angyal, díszes, tüskés lombfejüket összedugták, az angyal szárnya alá nyúltak. Puha kis fészket csúsztattak az angyalka alá, össze ne törje magát az ártatlan lélek. És ahogy megtartották, fékezték az angyal zuhanását, az angyal haja szétterült a fák felett, bele-beleakadt a fenyőtüskékbe, így érkezett, szinte sértetlenül a földre. De alig ért földet, már jött is utána az angyali mentőcsapat, erős szárnyaikon emelték, vitték vissza az égi birodalomba, mert bizony megvan annak az ideje és helye, amikor angyal érintheti az emberek földjét. Úgy vitték fel, egy szempillantás alatt, egy sóhajtás, annyi se, amit itt tölthetett.

De ahogy visszanézett és visszamosolygott a fenyőkre, amelyek megmentették a fájdalmas landolástól, az összes tüskék közé akadt szépséges hajszála színarannyá változott, és minden fa csúcsára az égről lesodort egy-egy csillag ült fel fényesen. Az egész fenyőerdő fénylett az angyalhajtól és a csillagoktól, de olyan erővel, hogy az emberek nem tudták mire vélni azt a nagy fényességet. Nem is állták meg, hogy az erdőben hagyják azt… vitték haza a fákat, az ágyuk mellé állították, ott csodálták ragyogását. Jól tették? Vagy mégsem? Másként tenne a mai ember? Ki tudja… az azonban biztos, hogy az aranyszálak és a csillagok szikrázása a méregzöld fenyőtüskéken ma is arról mesél, hogy nem maradhat életben ünnep összefogás, jóindulat és szeretet nélkül.
Csillogjon hát a ti otthonaitokban is az angyalhaj. Szikrázzon egy csillag. Boldog karácsonyt angyalok, emberek!