Egyre több ember tud mesélni arról, hogy családállításon járt, és bizonyára van, aki kerek történeteket tud felidézni. Arról, hogy milyen rejtélyes, előre nem látható és nem kigondolható összefüggések lehetnek az ősök traumái és a saját választásaink között. Hogy a háborúban odaveszett nagypapa lehet az oka a függőségnek. A szülésben elhunyt dédnagymama emléke miatt nem vállal valaki gyermeket, vagy akár már a kapcsolatba sem kezd bele. Hogy egy korábbi mérgezés miatt alakulnak ki valakiben evési zavarok. És aztán elmesélnék azt is, hogyan változott meg az életük, miután tudatába kerültek ezeknek a történeteknek.
Fotó: iStock.com/fcscafeine
Amikor bontják a díszletet
Én nem tudok beszámolni ilyen kerek történetekről. Inkább csak egy-egy jelentőségteli pillanat, egy-egy fontos kép van előttem, mely bizonyos szempontból sorsfordító volt. Melynek hatására úgy éreztem, mintha egyszerűen kicserélnék az életem díszleteit, hogy másnaptól egy teljesen új film kezdjen forogni. Emlékszem, hogy ültem ott az elvesztett ikertestvéreimmel, talpig könnyekben, meghatva, hogy előkerültek, és gyászban, mert már nem élnek, és sosem születhettek meg. Látom, ahogy ott állok az „igazi” férfi, a jövendőbelim előtt, és olyan szeretetet érzek, amilyet még soha. Ahogy kívülről látom magam a születésem pillanatában, azt, hogy fogom a fejem és szédülök, és ez az érzés még 35 év távlatából is pont olyan élő, erőteljes és fájdalmas, mint akkor volt. Látom magam talpraállni a halottjaink mellől, mintha Csipkerózsika-álomból ébrednék. A családállítások során a lelkem olyan szegleteibe láttam be, melyeknek létezéséről addig nem is tudtam.
Misztérium és valóság
Az első döbbenet az egyéni terápiában ért, amikor a párkapcsolati problémám kapcsán hipnózist csináltunk. A terapeuta azt mondta, hogy szerinte elvesztett ikertestvér áll annak hátterében, hogy a kapcsolataim mindig olyan hamar véget érnek, és mindig akkor, amikor épp a legszerelmesebb vagyok. De azt is mondta, hogy ezügyben menjek el családállításra, mert ott világossá fog válni. Egyik ámulatból a másikba estem. Akkor voltam először hipnózisban, és akkor hallottam először a családállításról. Bár mindig is nyitott voltam a spiritualitásra, és voltak meglepő, telepatikus tapasztalataim, nem nagyon tudtam, mit higgyek ezekről a misztikusnak tűnő dolgokról.
Először is, hogyan lehet, hogy ezek a belső képek – amit én addig jóformán talajtalan fantáziálgatásnak, esetleges ötletnek gondoltam – nagyon is megalapozottak, valóságosak, élnek és hatnak. Előhívhatók, felidézhetők, ahogyan a hipnózisban is történt. Hogy lehet az, hogy míg én azt gondolom, élem az életem, mint minden fiatal lány, hol boldogan, hol szomorúan, és a saját döntéseim vezetnek, a lelkem egyik része halott? Hogy több generáció emlékeit viszem magammal, és nem az van, amit én akarok, hanem az van, amit ez a rendszer akar?
Szerepek és érzékelés
Elmentem életem első családállítására, és valóban igazolódott a történet az ikrekről, az ikrek és a párkapcsolat összefüggéseiről. De ez csak egyetlen történés volt a napban. Nagyon sok szerepre választottak akkor. Főszereplő voltam mások állításaiban, és én, akit sosem vonzott a színészet, olyan természetesen bújtam a különféle karakterek, férfiak, nők, fiúk, lányok bőrébe, mintha mindig is ezt csináltam volna. Az állítást kérők gyakran nem győztek csodálkozni, hogy hogyan lehet, hogy ennyire magukat látják viszont a térben. Én meg azon csodálkoztam, hogy én hogyan tudom ezt produkálni, hiszen nem volt bennem semmilyen szándék vagy előfeltevés. Előzőleg nem tudtam semmit azokról az emberekről, akiknek a bőrébe bújtam, mégis, amikor ott álltam, akkor nagyon erőteljes érzések, mondatok, tettvágy jelentek meg bennem. Talán ilyen lehet médiumnak lenni. A „médiumitásra” pedig ezek szerint mindenki képes.
Tisztelni a sorsot
Az az első családállítás tagadhatatlanul sorsfordító volt az életemben és a világszemléletemben, noha arra még sokat kellett várni, hogy a párkapcsolati kérdés megoldódjon. Sok réteg tárult fel addig az őseim életéből és sokszor előkerült még az ikertestvér is. Erőszakos halálok, családi drámák, igazságtalanságok hatásai mutatkoztak és békéltek meg, és sok-sok szeretet nyilvánult meg, míg bennem egyre múlt annak a szorongásnak az érzése, melyről sokáig azt gondoltam, normális, és mindenki így él. Egyre tisztábban láttam kibomlani az életem és a sorsom ívét, és egyre haladtam az önazonosság felé. El kellett fogadnom, hogy bizonyos dolgokat nem lehet sürgetni, de ha a lelkünkben rend van, akkor mindaz megtörténik, amire vágyunk.