Jung sokat foglalkozott az emberi lélek nem racionális, művészi és szimbolikus részeivel. Azokkal a tapasztalatokkal, amelyek az ember álmaiban és műalkotásaiban jelennek meg. Hitt abban, hogy életünk út a teljesség felé, vagyis afelé, hogy egyre önazonosabbak legyünk, és egyre nagyobb mozgásterünk legyen. Ehhez véleménye szerint az szükséges, hogy egyre több mindent meglássunk lényünk tudattalan részéből, vagyis azokból az érzésekből, képekből és gondolatokból, amelyek ugyan hozzánk tartoznak, mégsem ismerjük őket. Úgy vélte, ezen az úton az álmaink vezethetnek minket.
A tudat és az anyag nemesítése
Ezt a folyamatot nevezte individuációnak, és úgy vélte, az aranycsinálás középkori művészetével, vagyis az alkímiával jól leírható. Az alkímiáról legtöbben az aranycsinálásra asszociálunk, de ha jobban beleássuk magunkat, azt látjuk, hogy alkímia alatt többen és többféle dolgot értettek: az aranycsinálástól kezdve a bölcsek kövének megtalálásán át az örökélet elixírjének felfedezéséig tulajdonképpen mindent alkímiának neveztek, ami számot tartott az akkori tudomány érdeklődésére. Egyes írások a végeredményt összefoglalóan csak a Nagy Műnek nevezik, amely alatt tulajdonképpen mindenki azt ért, amit akar, vagyis ami számára nemes cél lehet. Amilyen szerteágazó volt ez a tudomány, ha le akarjuk egyszerűsíteni, összefoglalhatjuk egy fő célkitűzés mentén. Ez pedig nem más, mint a nemesítés: fizikai szinten a közönséges fémek, a közönséges anyagok értékessé alakítása. A személyiség szintjén pedig a lélek nemesítése, amely a kutatás és a felfedezés folyamatával jár együtt. A svájci pszichiátert ez a kapcsolat érdekelte igazán. Az, ahogyan az ember hitt abban, hogy képes a varázslatra; ahogyan kitartóan kutatta a tudat és az anyag kapcsolatát, és ahogyan bővülő tudása átalakította őt magát is.
Fotó: iStock.com/kieferpix
Álom és tudomány
Álmokra hallgatva felfedezni valamit talán nem hangzik túl tudományosnak, pedig számos felfedezést köszönhetünk ennek a misztikus tudatállapotnak: elég csak James Watsonra gondolni, aki állítólag álmában látta meg a DNS kettős hélix szerkezetét, és August Kekulé vegyészre, aki álmának hatására rajzolta le a benzolgyűrűt. Jung mélyen hitt abban, hogy az álmok irányjelzők, így kezdett az alkímia tanulmányozásába. Mint írja, sorozatban ugyanarról a témáról álmodott: a háza mellett egy másik ház volt, mely úgy tűnt, mindig is ott állt, ő mégsem tudott róla semmit. Végül az egyik álomban bejutott ebbe a házba, és hatalmas könyvtárat talált ott. A könyvtár tele volt 16. és 17. századi könyvekkel, melyek teljesen elbűvölték. Hatalmas, disznóbőrbe kötött lexikonok sorakoztak a polcokon, és nem egyet közülük rézborítás díszített. Furcsa karakterek, különös szimbólumok jelentek meg rajtuk, és a kutató később rájött, hogy ezek alkímiai szimbólumok, a ház pedig saját, elfeledett személyiségrészét képviseli.
Fotó: iStock.com/NicoElNino
Alkímia és személyiségfejlődés
Jung abból a feltevésből indult ki, hogy a régi ember nem tett éles különbséget önmaga és a tárgyak között, így tudattalanul külső dolgokra vetítette belső állapotait – ez egyébként ma is gyakran előfordul, amikor egy helyzet kapcsán eluralkodnak rajtunk az érzelmeink, miközben ez nem lenne teljesen indokolt. Azt feltételezte, hogy így a kivetítésekből, mint például az alkímiai leírások, vissza lehet következtetni arra, hogy mi zajlott az ember lelkében akkor, és hogyan rímel ez a mai kor emberére. Az alkimisták, miközben arra keresték a választ, hogyan tisztíthatók meg a fémek, megpróbálták megérteni, hogyan működik az anyag. Jung szerint sokan arra is rájöttek, hogy nekik kell előbb megtestesíteniük a változást ahhoz, hogy az anyagban is létre tudják hozni. Ha meg akarják találni a bölcsek kövét, mely átlényegíti a közönséges fémeket, maguknak is át kell lényegülniük. Jung szerint ez a tudattalan megértésén keresztül valósulhat meg: „Miután megismertem az alkímiát, rájöttem, hogy a tudattalan egy folyamat, és a pszichét az egónak a tudattalan tartalmaihoz való viszonya alakítja át.”
