Csillagok

„Mindegy, hogy milyen műfajban dolgozik az ember, a lényeg a minőség” – Interjú a friss TITÁN-díjas Papp Endrével

Az Endrével való interjú közben végig azt éreztem, hogy ez a fiú nagyon intelligens, nagyon tájékozott, nagyon sokrétű és sokkal érettebb a koránál. Érdemes tehát odafigyelni rá, mert látásmódja minket is gondolkodásra ösztönözhet.

Egy éve végeztél a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Milyen volt kiszakadni abból az elképesztően zárt környezetből, és mik az érzéseid az elmúlt egy évvel kapcsolatban?

Inkább az az újdonság, hogy milyen egy társulathoz tarozni teljes értékű tagként. Ami a kiszakadást, az igazi felnőtté válást vagy színésszé válást jelentette, hogy milyen az, amikor napról napra játszik az ember. Amikor nemcsak egy vizsgára készülsz, amikor nemcsak egy bemutatód van 5–10 előadással, hanem milyen az, amikor harmincat játszol valamiből.

Fotó: Kukta Dóra

Fotó: Kukta Dóra

Volt valami elképzelésed, hogy milyen lesz a nagybetűs színészi élet, és van, ami változott ezzel kapcsolatban most, hogy megtapasztaltad?

Volt idő, amikor azt hittem, csak Budapest létezik színházi értelemben, és ahhoz képest elég nagyot fordult velem a világ. Egyre inkább azt érzem, hogy most sok szempontból erősebb lábakon áll vidék, mint Budapest.

Pont ezt szerettem volna kérdezni, hogy mit jelent most a színházi világban az, hogy ha egy fiatal pályakezdő színész vidékre szerződik. Negatívnak számít a „vidék” szó?

Nem magamat akarom nyugtatni azzal, hogy vidékre kerültem, és akkor csak az lehet a jó. Pont Téreynek az új regényét olvasom, ami egy színész srácról szól, aki valami menő pesti művészszínházban társulati tag, és azt mondja neki egy nagyöreg, hogy „ha jót akarsz, akkor menj vidékre!” Ez mindig olyan hangzatosnak meg érthetetlennek tűnt számomra, de most már egyre inkább értem. Vidéken szélesebb műfaji skálában kell a nézőket kiszolgálni, az operától az operetten keresztül a musicalen át mindenfélében kell dolgozni. És emellett nincsen más lehetőséged, csak a színházaddal foglalkozni, nem tudnak szétforgácsolódni az energiád, széles skálát futhatsz be, és nem kell évekig vinned a második ajtónálló szerepeket. Ebből lehet rengeteget tanulni, ebből lehet még inkább előre menni. Ami miatt számomra különösen hálás ez a helyzet, mert egy erős, fejlődőképes, és ambiciózus vidéki társulatnak vagyok a tagja, ami ezt a széles műfaji skálát minőségi módon akarja feltálalni, és a közönségünk is egészen egyedülálló. Ez az, ami igazán megerősít ebben a kérdésben.

A társulati elfoglaltságaid mellett maradt időd egy független színházi produkcióra is, a Gólyakalifára, amelyben nemcsak mint színész vagy jelen, de aktívan részt vettél az alkotói folyamatokban is. Mesélnél erről?

Van egy ilyen különös hullám, amire felkerült ez az előadás, ez a díj (Az év TITÁN-ja díjat Endre kapta a Gólyakalifában nyújtott alakításáért – szerk.) pedig csak hab volt a tortán. Röviden ez egy beteljesült álom. Azt hiszem nagyon hálás lehetek azért, hogy ennyi idősen van mögöttem egy olyan munka, ami igazán az enyém, aminek az első pillanatától az utolsóig azt érezhettem, hogy a részese vagyok. Ez a két srác, Barcsai Bálint és Tárnoki Márk (a darab rendezői – szerk.) két iszonyú tehetséges fiatal alkotó – és azt hiszem, a barátaimnak is mondhatom őket – végig partnerként gondoltak rám, a nagyszerű stábunkról nem is beszélve, – most percekig sorolhatnám a neveket

Miért pont Babits, és miért pont a Gólyakalifa?

A Gólyakalifa egyes szám első személyben íródott, tehát van egy naplójellege, ami egy monodrámához jó alapanyag. Izgalmas, mint sci-fi, ezen kívül személyiségbeli, társadalmi kérdéseket, problémákat feszeget. Ehhez még hozzájön az, hogy a skizofréniával ellentétben két ember egy személyiségéről van szó. Van lehetőség egyik karakterből a másikba ugrálni, úgy hogy kettőjüket csak nagyon vékony sáv választja el. Színészi “ön-kihívásnak” indult, aztán együtt dolgozva azokat az elemeket akartuk megtalálni benne, ami minket is érint, minket is érdekel vagy analógia a saját korunkkal.

Fotó: Kukta Dóra

Fotó: Kukta Dóra

Most, hogy mindkettőben szereztél tapasztalatot, mit gondolsz, mi a különbség egy nagyszínházi, nagyszínpados előadás között és egy független színházi produkció között?

Én alapvetően nem teszek különbséget, mert mindegyiknek megvan a maga szépsége. Színészként nekem nincsen más feladatom – legyen szó nagyszínpadról, stúdióról vagy filmről –, mint hogy őszinteséget tűzzek ki célul. Teljesen mindegy, hogy milyen műfajban dolgozik az ember – legyen az például zenés színház –, a lényeg a minőség. Az meg, hogy mekkora a tér, a hangsúlyokat változtatja meg. Nekem sokkal izgalmasabb, hogy ha egy közvetlen hangvételű kis térben tudok dolgozni. De van egy ilyen megfoghatatlan része is, hogy mi is az, amikor száz, ötszáz vagy ezer ember bekerül pár órára a színházba, és a figyelmük egyfelé irányul. Az egy egészen különös de mindenképp kitapintható energia.

A színészet mellett elkezdtél foglalkozni a rendezéssel is, de nem színházban. Az legújabb kisfilmedet már le is forgattad Virradat címmel. A filmrendezés hogy került az életedbe?

Röviden: váratlanul. (nevet) Volt egy jelenet, amivel elkezdtünk foglalkozni mesterségórán és azt éreztem, hogy ezt fel kell venni és hogy meg tudok vele birkózni mint rendező. Úgy tanultam meg minden munkafázist pontról pontra, hogy közben csináltam. Próbáltam az érzéseimre hagyatkozni. A ritmusérzékemre, az ízlésemre és az elképzeléseimre. Azt éreztem, hogy ez nemcsak egy hóbort, hanem valami olyan, amit mérhetetlen módon szeretek, valami, ami egy újabb szerelem az életemben, és amihez azt érzem, hogy van valamifajta érzékem és ambícióm.

Beszéljünk egy kicsit a Virradatról. Úgy tudom, Móricz Zsigmond Kivilágos kivirradtig kisregénye alapján készült. Mi volt az, ami megfogott az eredeti műben, ami az inspirációt adta a kisfilmhez?

Az inspirációt a miskolci előadás adta. Ott ez a részlet egy monológ formájában hangzik el. Fandl Ferenc kollégám mondja el ezt a történetet, iszonyú szuggesztív módon, én pedig azonnal láttam a képet magam előtt, magával rántott. Van egy iszonyatosan nagy feszültsége, tragédiája és szépsége ennek a rövid történetnek. Ez egy házasságtörés, amit egy meghasonlott férj követ el, úgy, hogy van egy 9 hónapos terhes felesége. Az volt a fejemben, hogy egyszerűen olyannyira erős maga a cselekmény és olyan pillanatok vannak benne, hogy nem érzem szükségét annak, hogy szó elhangozzon. Szóval ez egy újabb szerelem. A FILM, csupa nagybetűvel. Van olyan ambícióm, hogy tanítani szeretnék, mert van egy űr a magyar filmes színházi szakmában; a filmes színészi munka és a filmrendezőknek a színészvezetési munka, gyakorlat és gondolkodás. Ezekkel nagyon fontos lenne, hogy valaki teljesértékűen foglalkozzon, sajnos nem jut erre elegendő idő most. Jövőre szeretném megpályázni a doktori iskolát, és továbbvinni a szakdolgozati témámat, amit ebből írtam.

Fotó: Kukta Dóra

Fotó: Kukta Dóra

Sokan nem tudják rólad, hogy szeretsz fotózni is, ami a filmrendezéshez hasonlóan egy vizuális kifejezési forma. Fontos számodra, hogy a gondolataidat, amiket nem tudsz elmondani a színpadon, megjelenítsd vizuálisan, képekben, filmkockákban?

Fontos, de még nem tudom azt mondani, hogy a fotózással valamilyen gondolatot vizuálisan akarnék megjeleníteni, és nem is dokumentálni akarok. Engem az emberek érdekelnek. Van egy történet, amit nagyon szeretek. Gothár Péter tartott nekünk filmes gyakorlatot az első évben. Kettő vagy három alkalom valósult meg, de azok mérhetetlenül nagy nyomot hagytak bennem. Az első órán mindenki mondott magáról pár mondatot, Gothárnak pedig elképesztő érzéke van ahhoz, hogy hogyan vegyen ki belőled egy fél mondatból valami esszenciálisat. Én a szüleimről beszéltem, arról, hogy biológusok, és rögtön ráfeküdt erre a témára. Azt a feladatot kaptam tőle, hogy menjek haza hétvégén és fotózzam a kertet. Baromira nem tudtam fotózni, elkértem apám digitális gépét, és úgy próbáltam művészkedni. A következő órára behoztam a képeket, Gothár és az osztályom pedig jószerivel kiröhögött, mert készült száz fotó, amin zöld pacák voltak. Számomra viszont az volt az a bokor, ahova elbújtam kiskoromban sírva, vagy a nagypapámék abba a sövénybe dugták el a húsvéti csokikat, amiket meg kellett találni, így nekem ezek a zugok mind jelentettek valamit. Gothár ezután azt a kérdést tette fel, hogy miért nem a szüleimet fotóztam, miközben a kertben dolgoznak. Nekem akkor ez egy óriási felismerés volt. Azóta alapvetően portrékat fotózok analóg gépekkel és leginkább olyan embereket, akiket ismerek. Erről is órákat tudnék beszélni, szerelem, ennyit tudok mondani.

Mik a terveid a jövő évadra, mind színházi, mind rendezői értelemben?

Miskolcon maradok továbbra is, ahol négy bemutatóm lesz a következő évadban. Ez a Cirkuszhercegnő lesz, a Jó embert keresünk, az Ünnep és amit a leginkább várok vagy a legnagyobb falat, az a Velencei kalmár, amelyben Bessaniót fogok játszani. A Gólyakalifa továbbra is menni fog Pesten. Baki Dani barátommal pedig már régóta dolgozunk egy forgatókönyvön, amivel szeretnénk pályázni, így rendes költségvetésből, rendes stábbal tudnánk egy komoly kisjátékfilmet készíteni. És persze a fotózás. Most is fotózni megyek…