Sunyin begyűrűzik az elménkbe, a lelkünkbe, és hullámokat vet. Felkavar, feldob vagy éppen lelassít minket, és sokszor fogalmunk sincs, miért érezzük kimerültnek magunkat a nap végére, vagy mitől olyan rossz a kedvünk. Az egyik legfontosabb dolog lenne felismerni, hogy mi magunk vagyok azok, akik tehetünk a káros hatások ellen, illetve ki más lenne arra alkalmas (vagy a legalkamasabb), hogy megvédjük önmagunk. Másnak soha nem leszünk, nem lehetünk olyan fontosak, mint önmagunknak, mégis, még mindig mások vélt vagy megfogalmazott elvárásainak megfelelően alávetjük magunkat feladatoknak, hatásoknak. Pedig egyetlen döntés kérdése csupán, hogy a továbbiakban ez ne így legyen.
Fotó: unsplash.com/XanGriffin
Tudatosítsuk magukban az alábbi dolgokat:
A mi életünk az a mi életünk
Életprogramunkat ugyan befolyásolni akarja más, és fordulhatnak olyan irányba a dolgok, amely nem feltétlenül egyezik a mi eredeti elképzeléseinkkel, de ha erősen kézben tartjuk a saját életünket, ha tudatosak vagyunk, akkor az ÉLETPROGRAMUNKAT nem írhatja át szélsőségesen senki.
Jogunk van a pihenéshez
Mégpedig a nem is akármilyen pihenéshez. Mert az egész napos robot utáni ágybazuhanós, tv előtt bekábulós, vagy hajnalig a neten szeretetmorzsákat csipegetős pihenés az nem pihenés. Tanuljunk segítő, relaxálós techhikákat, amelyek mellett ellazulhatunk, elengedhetjük a feszültséget vagy kiereszthetjük a gőzt. És áldozzunk is ezek gyakorlására időt. Ha ez másnak nem tetszik, hát vonjuk meg a vállunkat.
Változtassunk, de nyomban
Néha meg azon csúszik el az élet, hogy „nem megfelelő az öltözködés”, valami szorít. Azonnal változtassunk azokon a dolgokon, amelyek nem segítik elő a kellemes érzést számunkra. Mert helyettünk senki se fog azokon változtatni. A szorító ruhadarabból (érzésből) kiindulva… ki fogja helyettünk lecserélni a szűk nadrágot, ha az nekünk nem jut eszünkbe? Ez pedig igaz a teljes életünkre. Ha nekünk nem fontos, ha bátortalanok vagyunk valamilyen változás elindításához, más nem fogja azt helyettünk megtenni. Van, aki majd sajnálkozva néz (jaj, szegény, de szoros az a nadrág!), más rosszindulattal (remélem, nem kap levegőt attól a szoros gumizástól), megint más majd csak nevet rajtunk (mekkora balek, hogy ilyen szoros nadrágot hord!)…
Fotó: iStock.com/soup__studio
Tudatosítuk, hogy kinek a problémája a probléma
Egy életet lehet görcsölni a konfliktusokkal teli kapcsolatokban. Legyen az párkapcsolat vagy akár szülő-gyerek kapcsolat, folyton-folyvást próbálunk megfelelni. Próbáljuk a másikat magunk mellé állítani, kivívni a mosolyát, az elismerését, a megbecsülését. Próbáljuk elejét venni a feszültségnek, és ezért dróton tudják rángatni a lelkünket. Pedig mindezt le lehetne zárni akár úgy is, hogy végre megfogalmazzuk magunknak azt, hogy mire van NEKÜNK szükségünk. Ha az nem egyezik a szüleink elvárásaival, a rólunk alkotott képpel, hát nem egyezik. Adjunk lehetőséget nekik arra, hogy szembesüljenek a saját problémáikkal, és ne engedjük, hogy azokat kivetítsék ránk. A párkapcsolatban is hasonló lehet a helyzet, hiszen sokszor a legkeményebb kompromisszumok meghozatalára akar kényszeríteni a másik, és azt kommunikálja felénk, hogy velünk van a baj (vagy egyáltalán minden baj forrása belőlünk fakad), miközben egyszerűen csak nem passzolnak hozzánk azok az elvárások, amiket a másik felénk megfogalmaz. Egy nagyon egyszerű példával élve: amikor a másik azt szeretné, hogy ragyogjon a lakás, és ennek elérését a mi feladatunkként jelöli ki, akkor, lehet, évekig sikálunk örömtelenül minden hétvégén, miközben nekünk egy kicsivel porosabb otthon is boldogságot hozna, ha az átsúrolt hétvégék helyett lazíthatnánk, elmennénk közösen moziba vagy túráznánk egy nagyot.
