Csillagok

Időt adj ajándékba, ha szereted, időt!

Anyák napja jön. Mához pont egy hét múlva, vasárnap érkezik a nap, ami, meglehet, máskor egy olyan nap, amire nem is készülünk annyira nagyon. Anyák napja, nők napja, Valentin. Napok, amikre valamit kell, valamit muszáj adni, venni, előrukkolni megjelenni.

De elgondolkodtunk valaha úgy igazán, hogy az anyák napja az más? Az nem lehet soha kötelező ünnep, egy letudandó piros betűs naptári nap. Orgonaillat, hú szerezzünk be az utolsó pillanatban egy csokor virágot. De nem lehet az a nap se, amikor úgy vár minket édesanyánk, hogy beleszakad. Mert jönnek a gyerekek, jaj, legyen kakaspörkölt, rétes, és jaj, a Géza a grízgombócot nem szereti, főzök is neki KÜLÖN cérnametéltet…

Elgondolkodtunk valaha felnőtt fejjel azon két rohanás, projekt vagy két éjjeli gyári műszak között, hogy az az asszony, ott a zöldre festett falusi kerítés mögött vagy nyikorgó parkettás lakótelepi szobába zárva, nemcsak asszony, nemcsak a mi anyánk, de egyben nő is? Nő, és volt valaha kislány is, tele álmokkal, reményekkel. És vagy mi teljesítjük be az álmait, vagy pont miattunk vesztek oda, mert jöttek a gyerekek… Gondoltunk már valaha úgy az anyánkra, mint egy emberre?

Fotó: iStock.com/Photo_Concepts

Fotó: iStock.com/Photo_Concepts

Mi lenne, ha most először az anyák napja tényleg róla szólna? Az ő életéről? Mi lenne, ha a szokásos kötelező kör helyett, csókolom, ebéd, igyunk egy kávét is, csókolom… vele maradnánk egész nap. Mi főznénk az ebédet. Vinnénk hozzá fényképeket. Előszednénk a gyerekkori fotókat is. Nem, nem csak a miénket. Azt, amikor ő volt még gyerek, kiskamasz, süldő lány? Mi lenne, ha lefognánk piskótát, rétest osztó ráncos, májfoltosan is szép kezét, és csak fognánk azt a sajátunkban, csendesen. Percekig. Mi lenne, ha újra belenéznénk a szemébe, hosszan, mélyen, igazán? Ha kérdéseket tennénk fel, amikre lenne IDŐNK megvárni a választ? Ha nem engednénk, hogy kérdéseinket elüsse néhány keresetlen tréfával? Mi lenne, ha újra a szívére hajtanánk a fejünket? Ha beszívnánk illatát? Ha nem éreztetnénk vele egyetlen napig csupán, hogy rohanunk, ha nem azt éreztetnénk önkéntelenül is, hogy szívességet teszünk neki azzal, hogy meglátogatjuk. Mert nem, az nem lehet szívesség. És nem lehet kötelesség sem. Mert a kötelék nem lehet más, mint eltéphetetlen, a szívtől szívig húzódó selyemfonál…

Mi lenne, ha most először (vagy újra) megengednénk magunknak és a párunknak is, hogy mindenki a SAJÁT édesanyjához menjen haza? Ha nem csinálnánk gondot abból, hogy az a nap mindenkinek a saját anyukájáról szól, és pont mindegy, hogy melyik évben hova mennek az unokák…? Mi lenne, ha nem éreznénk problémának az anyák napját? Logisztikai feladatnak, kötelező pofavizitnek, ha nem azért mennénk haza, mert különben megsértődik, szomorú lesz, mert a szomszédasszonyhoz bezzeg…? Hanem azért, de tényleg azért, mert a szívünk húz haza hozzá?

Mi lenne? Még van egy hetünk rá.