Csillagok

Vendégszerzőnk tollából – A lányanyám

Van az úgy, hogy az élet vesz egy huncut fordulatot. Van az úgy, hogy korábban érkezik az, amit későbbre vártunk, és van úgy is, hogy minden mégis abban a pillanatban történik, amikor annak igazából történnie kell. Vendégszerzőnk őszinte visszaemlékezése egyszerre megható és felemelő.

„Kint álltunk az erkélyen. Zavartan mosolygott, hogy valamit el kell mondani. Nem kellett. Ahogy ránéztem elemi erővel tört rám a felismerés, hogy gyereket vár. Az én gyerekem, aki még maga is gyerek. Láttam rajta, hogy boldog, és nem akartam elrontani a kegyetlen valósággal az örömét.

Nagyon korán érő típus volt. 13 évesen lerendezte magában és maga körül a tiniőrületet. Mivel apa nélkül nőtt fel, ennek a hiánya rajta nagyon meglátszott. Korán jött az első eget-földet rengető szerelem. Majd azt elveszítve, a többi fiú. Egyedül az iskolában nem volt vele probléma, nagyon jól tanult, és így minden kis huncutságot elnéztek neki. Közben megismerkedett egy fiúval, és mikor komolyabbra fordult a kapcsolatuk, egy kis bérlakásban össze is költöztek. Nem volt még 17 éves, de önálló, határozott személyiségét ismerve nem volt kérdés, hogy mindezt nem ellenzem. Ráadásul nagyobb biztonságban tudtam így, mintha egymás ellen fordulva, elveszítettem volna a szemem elől.

Sokan ferde szemmel nézték ezt a kapcsolatot a kora miatt, de én tudtam, amit tudtam. Bizony ez a lány felnőtt idő előtt. Tudtam ezt, mégis… az anyai szív nehezen engedi felnőni gyermekét.

Ekkor  derült ki, hogy gyermeket vár.

Fotó: iStock.com/doble-d

Fotó: iStock.com/doble-d

Nagyon nehéz leírni, mit éreztem akkor. Bár a védelmi reakció volt a legerősebb érzés: meg akartam védeni mindenkitől, minden rosszindulatú megjegyzéstől, de legbelül én is össze voltam zavarodva. Lombikbabaként született, nagyon-nagyon sokat vártam rá, és olyan kevés idő adatott meg nekem, hogy csak az én gyermekem lehessen.

Bár váltig állították, „becsúszott” a baba, a szívem mélyén éreztem, hogy sokkal többről van szó.

Eddig a családot én jelentettem neki. Az apja nem tartotta vele a kapcsolatot, én pedig nagyon beteg voltam, akkor már transzplantációs listán. Megértettem a félelmét, attól tartott, család nélkül marad, hát teremtett magának családot, így, mindezt felmérve, velük örültem és támogattam döntését.

Még nagyon korai szakaszban elkezdett vérezni, rohant a kórházba. Óvta, védte magzatát, ami olyan pici volt, hogy ultrahanggal sem lehetett észrevenni. Nem vagyok büszke az orvosokra, amilyen erővel az abortusz mellett szavaztak. Meg sem hallgatva érveket, indokokat. Stigma volt a szemükben a kismama életkora. A 17 év. Lehet, az sem az ő érdemük volt, hogy a bevérzések ellenére megmaradt a magzat. Olyan erős volt, mint az anyja, és ragaszkodtak egymáshoz.

Az iskolában viszont zökkenőmentesen mentek a dolgok, elfogadták a tényt. Ő pedig nem szégyellte, sőt büszke volt domborodó pocakjára. Bennem is tartotta a lelket, hiszen volt mire várnom, volt miért kitartanom súlyos betegségemben. Májusban a műtétem meg is történt, így újult erővel várhattam az első unokámat. Közben az albérletből a fiú szüleihez költöztek egy telken belül, de egy külön kis házba, amit felújítottak nekik. A legtöbben nem hittek benne, hogy 17 évesen majd helyt tud állni. Sok energiát kivettek belőlünk a hivatalok, hogy akkor ki kinek lesz a gyámja és az esküvő sem lett volna egyszerűbb. Pedig a szülést követően egy hónap múlva már nagykorú lett volna.

Azért (is) zökkenőmentesen telt a nyár. Büszkén és sugárzóan hordozta gyermekét. Egyszerűen gyönyörű volt. Nemcsak a párja, aki kitartott mellette, de a testvére és mi is imádtuk. A fiú szülei is elfogadták idővel, hogy nagyszülők lesznek. Csodás időszak volt.

Fotó: iStock.com/ Kikovic

Fotó: iStock.com/ Kikovic

A szülés előtt egy hónappal viszont ismét kórházba került és a vége az lett, hogy egy hónappal előbb megszületett az unokám. A nehézségek ellenére három óránként szoptatta, szeretgette a kicsit, és eljött az idő, hogy haza is engedjék őket. Addigra mi beszereztünk nekik a másik szülőkkel és az apukával mindent. Rengeteg segítséget kaptunk a barátoktól is. Együttes erővel vártuk őket haza. Az igazi feladat pedig ezután jött, hogy kora szerint még maga is gyerekként megmutassa, felnőtt ehhez a feladathoz. Fel tudja nevelni a kisfiát. Nehezen indult a szoptatás, voltak problémák, de ez nem zsenge korából fakadt. Ma már bátran állíthatom, hogy felnőtt a feladathoz. Közben betöltötte a nagykorúságot, hivatalosan is felnőtt lett. De a lelkében sokkal hamarabb bekövetkezett ez az érés. Abban a pillanatban, ahogy a fejében megfogant a gondolat, hogy gyermeket szeretne. A teste csak követte ezt a hívást.

Én pedig itt ülök most és nézem, ahogy játszanak. Figyelem, amilyen szeretettel körülveszi a kisfiát, milyen tökéletes anya lett. Figyelem a csöppnyi gyermeket, milyen kiegyensúlyozott, boldog. S bár hamar át kellett adjam a lányom a mostani családjának, de kaptam helyette egy igazi csodát.

Az unokámat.”