Csillagok

Tavaszi kihívás – vissza a természetbe

A legtöbben rég elszakadtunk a természettől. És még véletlenül sem az a baj, hogy nem ugrunk le hétvégén a forró égövre, egy kis trópusi levegőért.

A számunkra, a saját környezetünkben karnyújtásnyira lévő természet se érint meg minket. Vagy nem úgy, nem annyira, ahogy az emberi szervezetnek – testnek és léleknek üdvös lehetne. Mondom: elszakadtunk.

Valami homályos, de jó lenne, ha… érzés azért motoszkál bennünk. Különösen ilyenkor, a tavasz kezdetén, az első pár üde napban, amikor még hókupacok piszkolják a járdát, de már nyújtogatja didergős szirmait a hóvirág. Aztán ibolyanyíláskor. A tavasz illatai, a napsütötte föld illata, fűillat, mézillat előcsalogat valami nagyon is kézzelfogható hiányállapotot, de aztán becsukjuk az ablakot – hiszen hűvösek még az esték, és ha nagyon belénk nyilazott az érzés, gyorsan meglocsoljuk cserépben nevelt kis virágainkat. Leporoljuk a sorvadó kis leveleket, lecsipegetjük azokat, amelyek elszáradtak. Nyugtázzuk az érintést, a természetről való gondoskodás hamis biztonságérzettel tölt el minket. Úgy hisszük, kapcsolódtunk valami univerzális ÉLETHEZ. Pedig nem. Csak lapulunk. Becsapjuk önmagunk.

Fotó: iStock.com/lovelyday12

Fotó: iStock.com/lovelyday12

Becsempésszük azért a természetet otthonainkba másként is, mert a természet utáni vágyódást a lélek nem adja fel. Dzsungelmintás ingeket akasztunk magunkra, rózsák nyílnak a díszpárnáinkon. Híres fotósok még híresebb természetfotóival ékesítjük a nappalink falát. Beszélünk róla, és szomorkodunk, hogy lám-lám, már megint eltűnt egy állatfaj. Jaj, szegény! Fotózzuk be gyorsan, utoljára.

Kirándulunk a természetbe, de csak vendégek vagyunk ott (és mennyire HÁLÁTLAN vendégek!), de nem vagyunk otthon benne, és nem vagyunk részei sem. Elkülönültünk. Mintha félnénk tőle, mintha idegen lenne, pedig minden apró atomunk AZONOS azzal. Egyek vagyunk. Csak hisszük, hogy nem. Ahogy azt is elhisszük, hogy az, amit ma teszünk, nem lesz (á, dehogy) hatással 10 nap, száz év, ezer év múlva az élő bolygónkra. Minden lélegzetvételünk számít, hat, és mindaz, amit most teszünk, visszahat ránk.

Kár, hogy elfelejtettük ezt. Kár, hogy nem öleljük magunkhoz a természetet jóbarátként, családtagként. Kár, hogy nem invitáljuk be otthonunkba a jelenleginél jobban. Kár, hogy nem bánunk ritka vendégeskedéseink során GYENGÉDEBBEN a természettel. Kár, hogy gyerekeinket nem neveljük okosabban a természet tiszteletére, elfogadására, az egység fenntartására.

Kár, hogy a természet iránti vágyakozás kimerül néhány természetfilm megtekintésében, cápaborzongásban, farkasüvöltésben. Egy folyóparti fürdőzésben. Közösségi oldalakon megosztott indián bölcsességben. Kár, hogy nem sétálunk sokkal többet mezítláb a fűben, mert jobban félünk ma már a darázscsípéstől, mint amennyire élvezzük a fű selyemcsókjait a bokánkon.

Fotó:iStock.com/AlexSava

Fotó:iStock.com/AlexSava

Szerintünk azért most talán még nem késő. Még beláthatnánk, hogy az ökolábnyom valóban jelent valami nagyon fontosat. Még építhetnénk kisebb házakat hivalkodóan, pazarlóan nagy otthonok helyett. Fűthetnénk kevesebbet. Termelhetnénk okosabban élelmiszereinket. Vásárolhatnánk, halmozhatnánk kevesebbet. Elengedhetnénk a trendeket. Törekedhetnénk a hosszú ideig használható tárgyak előállítására az eldobható tucatáruk helyett. Takarékoskodhatnánk vízzel, termelhetnénk kevesebb szemetet. Járhatnánk többet gyalog, kerékpározhatnánk újra, vagy osztozhatnánk többen, ha járműbe kell szállni.

Óvhatnánk a Földet, ahol élünk, a vizet, ami nélkül egy hétig nem élhetünk, és vigyázhatnánk a levegőre is, amely nélkül öt perc alatt véget érne az emberi létezés.

Lehetne érték újra, ami tiszta. Szép, ami természetes, és követendő bölcs, aki nem pazarol.

Lehetne norma a természet, követhetnénk a jelenleginél jobban ritmusát, törvényeit.

Felfigyelhetnénk újra arra, amit a természet mutat, hihetnénk jeleinek, meghallgathatnánk panaszát, jajgatását. Megakadályozhatnánk bukását, amely a mi bukásunkat is jelenti ugyan, csak nem és nem akarjuk ezt a tényt elhinni. Mert nem mindig, nem mindenkinek kézzelfogható.

Az elszáradt cserepes virágunkat kikukázzuk, fillérekért kapunk másikat. Azt hisszük, az élet mindig megy majd tovább. Pedig a Föld nem egy árva cserép virág, és nem tudja a végtelenségig meggyógyítani önmagát. Segítenünk kellene neki. De először visszatérni hozzá.