Csillagok

Gyökerek nélkül – Ma már újra szeretem anyámat, ettől vagyok erős

Emlékszem anyámra. És ma már hálás vagyok minden apró kis pillanatért, az ölelésért, hajának illatáért, az összes érintésért, amit valaha kaptam tőle. Hálás vagyok az életemért is, amit neki köszönhetek.

Sokáig éreztem mást és másként. Dühöt. Csalódást. Mélységes megvetést. Aztán szánalmat. Visszatekintve az eltelt évekre, látom a stációkat. A gyökérvesztés, a család széthullása, anyám elvesztése miatti gyászom kínzó fázisait. Az elakadásokat. A megtorpanásokat. A félelmeket.

Látom, és ha nem figyelek oda egy pillanatra, a reménytelenség és a magány, a sehova nem tartozás, a bizalmatlanság, a gyanakodás keserűsége kúszik fel újra torkomon. Túl vagyok mindenen, hangoztatom hangosan és gyakran – de igazából a család elvesztését nem lehet (jól és teljes körűen) feldolgozni. Maradnak sebek. Marnak savak azóta is. De rajtam múlik, mit kezdek a sebekkel. Rajtam múlik, hogy a veszteség erősebbé vagy gyengébbé tesz. Rajtam múlik a helyzetre adott válasz is.

Fotó: iStock.com/naphat09

Fotó: iStock.com/naphat09

Szerencsére minderre elég fiatalon ráébredtem. Erős akartam lenni, tenni magamért, aztán másokért. Talpon maradni, bizonyítani (dacból), és ma már tudom, szeretetből is. Ugyan nem látott, és ma már nem is láthat anyám… azért a talpon maradással neki akartam bizonyítani.

Nézd, milyen szép vagyok, anyám.

Nézd, milyen okos vagyok, anyám.

Nézd, ezt a mesét neked írom, anyám.

Anyám meghalt, több mint 10 éve. De az elmúlt évtizedek alatt háromszor gyászoltam el, magamban háromszor temettem el. A valóságban nélkülem hamvasztotta el egy hivatal. Búcsúztatásán, úgy hiszem, nem volt ott senki. Egyetlen gyereke se, senki, aki neki valaha fontos volt, vagy akinek ő fontos lehetett. Egyedül maradt, egyedül halt meg az anyám. Temetésének költségeit kifizettem. Hogy hol talált végül pontosan nyugalomra, ma sem tudom. Sírhelyét nem ismerem. De azért remélem, békére lelt. Kívánom neki. Ha ma rágondolok, irányába ez a kívánság a legerősebb érzelem bennem. Gondolatban megsimogatom.

Négyéves voltam, amikor szétesett a család. Ma se tudjuk pontosan, hogy mi volt a valós ok. Legendák keringenek az apró részekre zúzott család szétszórt tagjai között. Gazdag, művelt (túl okos, túl hangos, túl harcos) család – kitelepítés, vagyonvesztés. Nem élte túl a család morálisan se a társadalmi változásokat, a büntetést. Lecsúszott, demoralizálttá, demotiválttá váltak a családtagok. Alkoholizmus, depresszió ütötte fel a fejét. Veszélybe kerültek az utódok. Így kerültünk, gyámügyi intézkedés során, intézetbe. Az összes gyerek. Három fiú. Három lány. Van, akit rögtön örökbe fogadtak, más testvéremmel ráláttunk egymás életére egy ideig, aztán szem elől vesztettük a másikat. A nővérem maradt az egyetlen sokáig, aki a családom maradt. Később megtaláltuk elveszett testvéreinket is. Van, akit túl későn. De volt örömteli találkozás, újrakapcsolódás, erős szövetség.

Fotó: iStock.com/ASIFE

Fotó: iStock.com/ASIFE

Azért egymás között nem sokat beszélgetünk a régmúltról. Nem nagyon emlegetjük apánkat, anyánkat, nem feszegetjük az okokat – előrenézünk. Anyánk, az elbeszélések szerint, lengyel nemesi családból származott, apánk felvidéki birtokos famíliából. Még a világégés előtt sodorta össze családjaikat (az ükszülőket) a sors, egymás közelében telepedtek le. A szüleink egymást választották.

De akkor már nyoma se volt fénynek, pénznek, rangnak, megbecsülésnek. Abból gazdálkodtak, ami jutott nekik. Túl kevés volt. Nekünk se jutott.

Minderről nem beszélünk. Vagy nem beszélünk sokat. Nem számít a múlt. Az számít, ami most van. A gyerekeink számítanak. Az összekapaszkodás számít. Az újra erőre, szárnyra kapó család számít. Mindaz, amit mi adhatunk tovább az utódoknak. Akiknek majd mi is csak valami homályos legendává válunk később. De most: mi vagyunk a család. A testvérek, a gyerekek és az unokák. Gyökerek, szeretet, összetartozás.

A témával bővebben is foglalkozik a Ridikül ma 17 órakor kezdődő, Gyökerek nélkül című adása. A stúdióban beszélget Kassai Tini, Zsiga Melinda, dr. Kiss Dóra és meglepetés-férfivendégünk.

A tegnapi adást ezen a linken nézhetjük meg.

Fotó: Kerepeczki Anna

Fotó: Kerepeczki Anna

Meseíró vagyok. Szívem szerint itt meg is állnék önmagam bemutatásában, mert ha hivatásról van szó, ez a legmagabiztosabb állítás magamról: MESEÍRÓ vagyok. Az élet minden apró kis csillanásában a mesét – annak gyönyörűségét, örömét, fájdalmát, tanítását látom meg. Le is írom. Átadom másoknak. Most éppen a Ridikül.hu főszerkesztőjeként. Fogadjátok olyan szeretettel, ahogy azt én meglátom, megélem és elmesélem.

Igazi meséimet a blogomon találhatjátok meg.