Csillagok

Gyermekkori mikulásélményeink örökre megmaradnak?

Amikor végre eljön a Mikulás, az az év egyik legizgalmasabb eseménye minden gyermek számára. Olyannyira fontos, hogy szerkesztőségünk tagjai ma is élénken emlékeznek még a piros ruhásra és az ajándékokra.

Szenior szerkesztőnk, Judit a karbantartó bácsit leplezte le:

„Nekem kevés emlékem van a Mikulásról, arra emlékszem, hogy óvodában a karbantartó bácsi öltözött be, de úgy látom, ez hagyomány, mert a fiam ovijában is Roli bácsi a Mikulás, és ezt természetesen minden gyerek tudja, és nem is csinálnak titkot belőle.

Nekem egyszer az apukám munkahelyére érkezett Mikuláshoz kellett kimennem, s a csomagért cserébe énekelnem kellett volna valamit, de sajnos nem sikerült, csak nagy-nagy sírás lett belőle. De azért a csokit megkaptam érte. Fénykép is van róla, ahogy összeszorított szájjal kapaszkodok a csomagba.”

Fotó: iStock.com/ id-art

Fotó: iStock.com/ id-art

Hírszerkesztőnk, Kriszta a csokira hajtott: 

„Mindig nagyon vártam, hogy megkapjam a szüleim munkahelyéről a mikuláscsomagokat. Nem tudom, miért, sosem volt bennük semmi extra, csak csoki meg mogyoró. Talán azért, mert már gyerekként imádtam a csokit, és minél többet be akartam zsebelni belőle. Anyáék eleinte komolyan vették ezt a ‘mikulásosdit’. Ki kellett tennünk a csizmát az ablakba, és reggelre tele voltak pakolva. (A mai napig nem tudom, hogy csinálták, hogy nem ébredtünk fel.) Régebben kisebb ajándékot is kaptunk, idővel csak a csoki maradt, de azt is mindig nagyon vártam.”

Képszerkesztőnk, Anna szenet is talált a csizmájában: 

„Nekem sajnos nincs sok gyerekkori emlékem a Mikulásról. Húgommal minden évben kaptunk szenet a csizmánkba (persze a csoki mellé!), a dolog érdekessége, hogy apukánk szénbányában dolgozott sok-sok évig, szóval elég egyértelmű lett a dolog, mire nagyok lettünk. Már teljes szénkollekciónk van otthon. Sokáig az is hagyomány volt, hogy pizsamát vagy puha takarót hozott nekünk a Mikulás. Most, hogy felnőttünk, és elköltöztem otthonról, csokit azért mindig adunk egymásnak Mikulás napján, vagy sütünk valami finom süteményt.”

Főszerkesztőnk, Tini bátor kislányként várta a Mikulást:

„Talán elsős lehettem, az iskolában teadélutánt tartottak nekünk, vártuk a Mikulást. Sose féltem az ilyen izgalmaktól, ahhoz túl kíváncsi gyerek voltam, nem az az elbújós, pirulós, hanem a cserfes – a Mikulás szakállát húzogatós féle, aki kipördül a terem közepére verset mondani. Meg is kaptuk annak rendje-módja szerint a mikuláscsomagot – a szokásos kismikulással, szaloncukorral, mogyoróval. Olyankor nincs az a felnőtt, aki meg tudná akadályozni, hogy egy gyerek kibontsa a csomagot. Kibontottuk, ettük, olvadt a kezünkben minden, és akkor véletlenül, csokis kézzel, a padszomszéd karjához értem. És akkor az apukája rám üvöltött, hogy azonnal engedjem el, mert csokis lesz a kardigánja. Csokis lett valóban. Mindannyian csokisak voltunk, és boldogok. Talán annak a rám kiabálásnak köszönhető, hogy engem soha, de soha, de tényleg soha nem érdekelt, ha csokitól maszatos egy gyerekarc vagy gyerekkéz. Csak azért se. Ti se kiabáljatok! Mert a Mikulástól nem féltem soha, de a felnőttkiabálástól igen.”

Fotó:iStock.com/gpointstudio

Fotó:iStock.com/gpointstudio

Hírszerkesztőnk, Rita mindenáron ki akarta lesni, pontosan ki is hozza az ajándékokat: 

„Nem tudom, apukám hogy csinálta, de SOHA nem bukott le. Pedig általában bebújtam az íróasztalom alá, ami pont az ablakra nézett. Volt, hogy két órát ott gubbasztottam! Aztán elfáradtam és kijöttem, reggel pedig már ott várt a csomag. Aztán van egy olyan emlékem, hogy jött a Mikulás hozzánk, én a nappaliban ültem, és amikor megláttam, rám tört a sírás. De nem ám az örömtől… Úgy betojtam tőle, mint a fene. Nagy volt, meg szakállas, meg piros, mondom: mit akar ez itt?! Amikor már görcsösen bőgtem, levette a szakállat meg a sapkát, alatta pedig ott volt nővérem barátnője… Akkor belém fagyott a szó, meg minden, az agyam vergődve próbálta összerakni a képet, hogy most mit is lát tulajdonképpen… Lehet, hogy ott tudtam meg, hogy már nem létezik?!”