Csillagok

Átlagosnak lenni kiváltság, másnak lenni kihívás

Kamaszként mindenki szeretne más lenni, nagyon más, különleges, egyedi, olyanok, akikből csak egy van, akiknek létezése meghökkentően megismételhetetlen. Pedig ha tudnánk, milyen nehéz, milyen pokolian nehéz valóban másnak lenni...

Olykor még felnőttként is belénk hasít a felismerés: átlagos vagyok, nem csinálok semmi rendkívülit a napjaimmal, unalmas, szürke egér vagyok, akinek léte szinte észrevétlenül folyik szét az idő hatalmas óceánjában. De nem lehet, hogy mindez csupán azért van, mert manapság kicsit túlértékelik az egyediséget és a különlegességet? Aki el akarja adni magát ebben a világban, az megálmodja, kitalálja a saját személyiségét, de olykor hajlamos figyelmen kívül hagyni az igazi lelkületét.

Fotó: iStock.com/LightFieldStudios

Fotó: iStock.com/LightFieldStudios

Pedig átlagosnak lenni valójában ajándék 

Hiszen aki átlagos, az egészen biztosan nem szenved annyit, mint az, aki kitűnik vagy belső vagy pedig külső tulajdonságai révén. Gondoljunk csak vissza, mit műveltünk gyerekként azzal a társunkkal, aki nem illett be abba a keretbe, amelyet mi vagy akár mások érvényesnek tartottak? A szerencsésebbeket csak ignorálja, esetleg kitaszítja magából a közösség, de legtöbbjüket súlyos lelki, érzelmi (testi?) sérülések is érik már életük első évtizedében.

Aki lélekben más, ijedt vagy sérült, az ügyesebben el tud rejtőzni, fel tudja venni a környezete színét, mintázatát, hiszen első ránézésre pont olyan, mint a többi. Különleges képessége abban áll, hogy mesterien képes takargatni a sebeit, a felszínes szemlélő sosem veszi észre, mi az, amit elrejt. Szinte mindent el tud fojtani, és könnyen élhet úgy, hogy hiába fulladozik, a világ nem tud róla. De kár is lenne kárhoztatni ezért bárkit is, az evolúció belénk kódolta, úgy kell tennünk, mintha minden rendben volna, csak így élhetünk túl. Máskülönben kitaszít a közösség, évmilliókkal ezelőtt maga volt a biztos halál. Persze ma is, csak ma már másképp halunk bele. Ezt a keresztet az ember belül cipeli, és ha ügyes, senki sem sejti, milyen nehéz.

Fotó: iStock.com/doubleMIL

Fotó: iStock.com/doubleMIL

De akin látszik a mássága első ránézésre, az nem tudja takargatni a sebeit. Aki ki van szolgáltatva a külvilágnak, bármit tesz is, bármilyen magasra emeli is a fejét, mindenki azonnal tudja. Az ilyen ember abban a legelső pillanatban sérül, amikor rájön, hogy más, hogy nagyon más: túl okos a környezetéhez képest, vagy éppen túl sérült. Neki sosem lesz könnyű élete, minden egyes napon harcot kell vívnia az előítéletek ellen és az elfogadásért. De elsősorban önmagával kell megküzdenie, hogy elfogadja azokat a tényeket, amelyeken változtatni nem áll módjában, egyszerűen nem tud. Aki látványosan kitűnik az életből, annak az élete pokoljárás mindaddig, amíg nem tudja függetleníteni magát azoktól a bizonyos tekintetektől.

Mindig azzal nyugtatom magamat, hogy csak az erős lelkű emberek kapnak ilyen nehéz sorsot, mint én”  – mondogatja mindig Böbi barátnőm, aki születésétől kezdve gyakorlatilag nem lát semmit a világból. Csak mi tudjuk elviselni ezt a borzalmas állapotot. De tudod, mit, nem baj! Legalább élek, és annyi mindent tudok már, annyi mindent átéltem már, amiről nektek fogalmatok sincs.

A témával bővebben foglalkozik a Ridikül mai adása, amelynek címe: Kisemberek élete. A stúdióban beszélget Köleséri Sándor színész, Hrisafis Gábor artista, Sztanó György erőemelő és meglepetés-hölgyvendégünk.

A tegnapi adást ezen a linken nézhetjük vissza.