Gyereknevelés

Kitört már a szünidőfrász?

Nyár közepén járunk. Az első táboron túl, a családi nyaralás előtt, szabadság, nagymama híján napközis táborba teszed a gyereket, de attól megőrül ő is, és te is. Gyúrhatunk a nyári túlélésre, de hogyan?

A rettegés foka – így neveztem magamban azokat az órákat, amikor menetrendszerűen megkezdtük a rendes évi nyári tervezést. Azaz, hogy melyik gyerek milyen táborba, mikor, mennyibe fog az fájni, hogy együtt majd hova, mikor, ki melyik héten marad egy hetet a srácokkal közvetlenül a suli után, s mindezt igazítani ahhoz a tényhez, hogy két és fél hónapról van szó… És akkor még nem beszéltünk arról, hogy a szabadságigényeket illett leadni áprilisban – a többi gyerekes kolléganővel is egyeztetve. Szóval a legjobb az lett volna, ha már januárban elkezdtük (volna) a tervezést, de erről valahogy rendszeresen lecsúsztunk. Ez pedig leginkább májusban kristályosodott ki, onnan meg már elég nehéz volt az újratervezés.

Fotó: iStock.com/Wavebreakmedia

Amikor tiszta erőből örülnek a szünetnek… (Fotó: iStock.com/Wavebreakmedia)

De azért csak elkezdődött valahogy a nyár, és bevallom őszintén, azokat az első édes heteket soha semmivel nem cseréltem volna el. Majdnem olyan volt, mint amikor az én nyári szünetem kezdődött annak idején, de valójában sokkal jobb. Sokkal, mert szülőként átélni azt a mámorító érzést, amit az első nap látunk a kölykök arcán – nem hasonlítható semmihez. Hogy nem kell menni sehova, nem csörög az óra, s miután az anya sem tüsténkedik a konyhában, hanem a saját ágyából szemléli a világ alakulását, az idő lelassul. Ami mindenre elég lesz! Játékra, tévénézésre, verekedésre, bújócskára, fára mászásra, strandolásra, marha nagy rosszalkodásokra, egyszerűen mindenre! Ez, a nyár csodálatos, minden évben megvalósuló varázsa, amit kizárólag egyetlen életszakaszban élhet át az ember. Ez pedig nem más, mint a gyerekkor.

Ilyenkor pedig a gyerekember a legkevésbé azzal foglalkozik, hogy éppen ki vigyáz rá, ki felügyeli, ki kéri számon, hogy ebédelt, uzsonnázott-e, mert akkor is csak NYÁR van. Így van ez rendjén.

A helyzet azonban az, hogy a gyerekek idővel ugye felnőttek lesznek, gyerekeik születnek, akik oviba, iskolába kerülnek. Így jön el a várva várt szünidő, amiről viszont csakhamar kiderül, hogy rémálom is tud lenni, ha képtelenek vagyunk megoldani a srácok elhelyezését, szórakoztatását, nyaraltatását. Nincs az a szabadság (feltéve, ha nem pedagógusok vagyunk), ami elég lenne az összes szünetre, nincs az a nagymama, aki két héten túl ne merülne ki a folyamatos felvigyázásban, nincs az a pénz, ami elég lenne, ha egész nyáron táborba küldenénk őket.

nyári szünet gyerekekkel Fotó: Shutterstock

Életünk legszebb nyarai lehetnek a gyerekkori nyarak  (Fotó: Shutterstock)

Minden kártyánkat kijátszva, minden tábort letudva végül tör ki a SZÜNIDŐFRÁSZ!
A pszichológiailag is jól értelmezhető fogalom (bár tankönyv még nem tartalmazza) talán leginkább a pánikrohamok leírásához hasonlít: hirtelen, szinte a semmiből csap le (többnyire az anyákra) heves szívdobogást, nehézlégzést és totális kiborulást okozva. Mert ez az a pillanat, talán pont egy szerda délelőtt, amikor a felismerés manifesztálódik. Azaz, hogy nincs már senki, aki befogható lenne a felvigyázásra, a napközis táborba, na nem oda tényleg nem küldi őket még egyszer, a férje munkahelyén finoman azt kérték, hogy többször már ne legyen napközi, az övére viszont egyáltalán nem vihetők, akkor hogyan is tovább….?

Megoldás persze születik, meglehetősen ritkán jutunk el az infarktusig, de ettől kezdve állandó rettegés, azaz szünidőfrász lesz rajtunk úrrá. Egészen szeptember 1-jéig. Ami a gyereknek ugye a gyász, a pokoli kínok kezdete, nekünk pedig a békés hátra dőlés… (lenne, de az már egy másik jegyzet témája ).

shutterstock_1206460888

Törheted a fejed, hogy miben mesterkednek egész álló nap… (Fotó: Shutterstock)

Addig pedig rettegünk, hogy amikor először hagyjuk őket otthon egyedül, vajon mindenki ép bőrrel ússza-e meg…
Addig rettegünk, hogy képesek-e megmelegíteni maguknak az ebédet anélkül, hogy egész álló nap égne a gáz vagy lenne bekapcsolva az elektromos tűzhely…
Addig rettegünk, hogy nem csinálnak-e hülyeséget, amíg haza nem érünk….
Addig rettegünk, hogy a nagymamához „tömegközlekedve” vajon elvesznek-e a város rejtelmeiben…
Addig bizony rettegünk.
Aztán valahogy (néha kisebb-nagyobb sebekkel), de megússzuk.
Magunk sem tudjuk, hogy éljük túl, de meglesz.
Aztán elmúlik egy nyár, két nyár, három nyár, a srácok egyre nagyobbak lesznek, és már ők szervezik a nyarukat.
És ilyenkor dereng fel az a bizonyos szünidőfrász.
De már más miatt ver ki minket a víz.
Csupán csak azért, hogy vége. Hogy visszavonhatatlanul elmúlt ez a frász is…