Otthon

Újra felfedezni vagy újra felidézni

Ezen a nyáron ez lesz a legkeresettebb tárgy.

A minap találkoztam az „egykezes sörnyitó” hirdetésével, és – azon kívül, hogy meg kellett nyalnom a szám szélét az ötlött a fejembe, hogy milyen ostobaság is ez.

(Kép: Pinterest)

(Kép: Pinterest)

Egyrészt, a sörnyitó már „ki van találva”. És tökéletesen működik. Formája örök érvényű, és amíg a világon söröskupak van, le fogja kapni. Bizonyos vagyok abban, hogy az első Mars-expedíció résztvevői, akik minden bizonnyal már nem térhetnek vissza a Földre, megfelelő mennyiségű sört visznek magukkal, és lesz náluk ez ilyen nyitó.

02_shutterstock_1018793071_resize

Ha nem, az nagy pech. Emlékszem, amikor beköltöztünk életünk első lakásába, egy üveg bort akartunk kinyitni, de nem volt nyitónk… „Akkor igyunk sört!” – kurjantotta jókedvűen egy barátunk, de sörnyitónk sem volt. Micsoda kezdet. (Azért megoldottuk.) Jobban megnézve, nekem az egykezes sörnyitó is gyanús. Csak akkor helyezném a kupakra az üveg megérintése nélkül, ha tényleg nem volna másik kezem, ne adja az Isten. Amúgy elkapnám az üveget, és akkor oda az egykezesség… Miért is vettem egy jó kis formatervezett darabot drága pénzért, amikor még ott van az apámé, amivel egykor a Kinizsiket és Kőbányaiakat nyitogatta. (Hű, a kézművesek sörök divatvilágában ez olyan, mintha a dinoszauruszok koráról mesélnék!)

És akkor eszembe jutott Zoli, a festő, aki akkor jelent meg már említett új lakásunkban, mikor még nem szereztük be a legfontosabb tárgyat, a sörnyitót. A létrán méregette a falunkat, hümmögött, és baljóslóan köhécselt, hogy akkor hány méter és hány ezer forint is lesz…, amikor úgy gondoltuk, egy sörrel mérsékelni lehetne az árakat.

„Zoli mester, megkínálhatjuk egy sörrel?” – kérdeztük jóindulatáért esedezve, ő meg úgy bólintott rá, felénk se nézve, hogy hát miért nem ezzel kezdtük. Feladtuk neki a sört, ő meg a másik keze ujjaival markolászott a levegőben a nyitóért. És akkor kiderült, hogy nincs nyitó. Azt hittük, botrány lesz.

„De, szög, csak van egy?” – kérdezte, és az akadt. Akkor spaklival szétvágott egy rossz ecsetet, beverte a szöget, és előállott az, ami most milánói design, az egykezes nyitó.

(Kép: Pinterest)

(Kép: Pinterest)

Aztán eszembe jutott az, ahogy egy értekezleten szintén nem volt nyitó, csak rengeteg ital kupakkal. Az igazgató ideges lett. Az asztal szélén igyekezett lecsapni a kupakot, az asztalszegély le is repedt, ő meg már mindenütt csapdosott, hiba, amikor az egyik kolléga kiszedett egy csavart a székéből, s az alábbiak szerint megoldotta.

(Kép: Pinterest)

(Kép: Pinterest)

(Persze, azon a csavaron nem volt karika.) A csavart – mint általános munkaeszközt, aztán nagy ünnepélyességgel az igazgatónak adta, mintha egy drága svájci bicska lett volna. És, bizonyos értelemben az is volt.

Ennél is furcsább gyermekkori képek ötlöttek fel bennem. Egykor a házunk előtt aszfaltoztak  munkások. Apám jött haza egy szatyor sörrel éppen, náluk meg azonnal megindult a nyáltermelés. „Szóval, kérnek” – konstatálta apám, és mindegyiknek adott egy-egy üveggel. Nyitója persze nem volt. Minek is? Szépen leharapta mindegyikük a kupakot, és messzire köpte. „Micsoda fogak!” – sóhajtotta apám, és azóta is azokat a fogakat csodálom.