Otthon

Az Omega Gyöngyhajú lánya a lengyel tévében

Ha popzenéről van szó, iszonyú szűk a választék.

Lengyelországban is van a Sztárban sztárhoz hasonló műsor, amelynek neve Twoja twarz brzmi znajomo, azaz Ismerősnek tűnik az arcod.

Egyik legutolsó adásában tényleg nagyon ismerős arc tűnt fel, Kóbor Jánosé, „aki” a Gyöngyhajú lányt énekelte. Az énekes valójában Antek Smykiewicz volt, alakítása megtévesztően jól sikerült, és helyenként még értettük is a szöveget, hiszen magyarul énekelt.

Smykiewicz nem maga választotta ezt a dalt, és mindössze négy napja volt, hogy megtanulja a szöveget és átlényegüljön Kóbor Jánossá. A zsűri nem annyira, de a nézők imádták a számot, hiszen az Omega, az LGT és más magyar együttesek, énekesek ismertek és népszerűek az országban. Nemrég Rúzsa Magdi vezette a varsói slágerlistát megannyi világsztár előtt.

Kóbor János, „az igaz”, látta Smykiewicz videóját, tetszett neki, és meghatódott. Mivel hamarosan Lengyelországba készül az Omega, bízik benne, hogy találkozhat dalának előadójával.

Molnár György; Szekeres Tamás; KÓBOR János

Mindez azért érdekes, mert délután arról elmélkedtem, hogy Budapest ismét színes világvárosnak tűnik, nyitott, nyüzsgő metropolisznak, nem valami önmagába zárkózott falu képét mutatja.

De, most egy pillanatra azért el kell gondolkodnom, és téged is kérlek, töprengj velem.

Elképzelhető ez fordítva? Hogy a magyar tévében – mondjuk – Czesław Niemen egyik számát énekelje valaki lengyelül? (Niemen Kóbor kortársa, óriás hangú, nemzetközileg is híres énekes volt.)

Miért olyan lehetetlen ez?

Azt nem mondhatja senki, hogy azért, mert a lengyel (a cseh, az osztrák, román, albán) dalok nem olyan jók, mint a magyarok.

Ha a sikert a pop műfajban azzal mérjük, egy ország hány dala jut fel az angol-amerikai listákra, sőt, vezette azokat, hány Grammy-díjat kap, akkor ez az elmélet máris megdől.

Magyaroknak ez soha nem sikerült – popról van szó – a lengyeleknek folyamatosan többször is. Vannak világsztárjaik. Hogy mondjak egyet: Basia, aki Matt Bianco mellett énekelt, de már otthoni csapatával, az Ali Babkival is nemzetközi csillag volt, ezért hívták Amerikába.

A cseheknél is elég egy név: Karel Gott, de, nincs egyedül.
A szlovákoknál Jan Hammer, aki a Miami Vice zenéjét írta, és ezzel egy évtized zenei stílusát alapozta meg.
Az osztrákoknak nem csak egy Falcójuk van, hanem olyan jazz óriásuk is, mint Joe Zawinul. (Conchita Wurstról majd máskor – rá sem ismernél.)

Lehetne sorolni. A románok iparszerűen szállítják a slágerek Amerikának, és még az albánok is több nagy sztárt tudnak felvonultatni.

A szerbek, ukránok nyertek eurovíziós dalversenyt… soroljuk még?

De, nem csak a szomszédok ismeretlenek nálunk – bármilyen jók is – hanem lassan kikopnak az olaszok, franciák és németek is. Ilyen nyelvű előadóknak nem sok babér terem nálunk. Előbb jut egy magyar rádió adásába egy rozsdásan zörgő birminghami garázs-zenekar, mint Lara Fabian, a főként franciául éneklő belga világsztár.

Értem én, a magyarok – mondjuk ki – csúnyának tartják a cseh és lengyel nyelvet, de az olaszt és franciát is?

Szóval, miért vagyunk olyannyira bezárva az angolszász kereskedelmi- és a magyar bumm-bumm mulatós zenébe?

Az igazság kedvéért: volt nálunk népszerű lengyel együttes, az SBB, aminek koncertjei mindig teltházasok voltak, de ők nem énekeltek. Nagy sztár volt itthon is Jan Barbarek és Michał Urbaniak, ők jazz-zenész voltak, nem énekesek. Viszont a többiek, olaszok, franciák koncertjei még úgy is megtöltik az Arénát, hogy szinte meg sem hirdették őket, és nagy hirtelen ugrott át Pestre egy fellépésre. Ennek híres esete volt mostanában Zaz. De, ez kevés ahhoz, hogy rendszeresen kereskedelmi rádióba kerüljön Pesten.

Te tudod a választ, miért vannak ezek a dolgok így?