Ismét úgy adódott, hogy Csanád fiammal én tartottam a játszótérre és mivel nem sok rutinom van még ebben, most meglepő dolgokkal szembesültem. Az első az volt, hogy egy olyan homokozókészlettel érkeztünk a parkba, amivel szerintem ügyesebb emberek egy kisebb földalatti vonalát is ki tudnák vésni, ráadásul az egészhez tartozik egy szemrevaló négykerekű kocsi.
Azt a boldogságot leírni is nehéz, amivel kisfiam ide-oda tologatja, húzza-vonja ezt szerkezetet. Szóval megérkezünk a szuper szettünkkel, a prémium kocsinkkal, amikor is az összes gyermek megrohamozta játékainkat, én zavaromban nem is tudtam megszólalni, és telefonos segítséget kértem a feleségemtől.
A párom megnyugtatott, hogy ez így működik és amolyan kibuc jelleggel üzemelnek a dolgok a játszón, ám mindent hozzak majd haza, amiben segít, hogy valamennyi eszközre rá van írva a gyermekünk neve. Ez akkor és ott olyan egyszerűnek tűnt, mint egy csepp vizet megtalálni az óceánba, de bizakodó voltam. A legérdekesebb az volt számomra, hogy kisfiamon kívül mindenki a mi játékainkkal akart játszani, míg Csanád valaki más eszközét szúrta ki magának.
Végül három kisfiúval együtt körbeülték a kocsiját és, mint egy összeszokott munkás kvartett elkezdték abba lapátolni a homokot, mindezt persze örömmel és kurjongatva. A játék végén minden tudásomat összeszedve begyűjtöttem a játékainkat, majd hazaindultunk Csanáddal, aki persze ellenkezett, ám otthon a nagy játék meghozta az étvágyát és az ebéd után egy jó nagy alvás következett. Én pedig megtanultam, hogy a homokozóban minden közös, de azért figyelni kell, hogy nehogy elvesszen valami, mert úgyis azt fogja keresni a gyermeked.
