Lássuk miben hiszünk, s, hogy igaz e.
Valahogyan elterjedt, hogy a Himalája só az asztali sóval ellentétben, egészséges, lúgosító, az élet sója. Míg az asztali só egy kilúgozott, többi ásványi anyagától megfosztott melléktermék, a Himalája só több millió éves napfényt és energiát tárol magában. Az őstengerek kiszáradásakor keletkezett, több, mint 220 millió éve. A Himalája hegység rendkívüli nyomásviszonyai következtében a sót alkotó ásványi anyagok egyenleges, kristályos struktúrákba rendeződtek, melynek bioenergetikailag igen kedvező a hatása. A hegység kiemelkedésével a sóréteg a földfelszín közelébe került, így napjainkban kb. 400-600 méter mélységben található, a mai káros környezeti hatásoktól védetten, abszolút természetes formában. Bányászata kézzel történik, bárminemű ipari beavatkozástól mentes.
Legalábbis ezeket írják azok, akik el akarják adni.
Ezzel szemben az igazság az, hogy a Himalája só alapvetően nem más, mint kicsit különös színű , jól „marketingelt”, Pakisztánban bányászott kősó. A karrierje az 1990-es években Németországban kezdődött, ahol egy Peter Ferreira nevű „kutató” csodás hatásaira, egészen különleges összetételére hivatkozva nem kis hasznot generált forgalmazásából. Aztán persze kiderült, hogy ahogy ilyenkor szokás, az egész nem más, mint parasztvakítás: a Himalája só nem is himalájai, 98%-a, csakúgy, mint az európai kősóké, nátrium-klorid, és a maradék 2% sem tartalmaz olyan különleges anyagokat, amitől csodás hatásokat várhatnánk. A kezdeti reklámokban megjelenő „84 komponenst” soha, senki nem tudta kimutatni; a Bajor Élelmiszerbiztonsági Hivatal sem, amely 15 kereskedelmi minta vizsgálata alapján jutott a fenti konklúziókra. Különleges színét pedig egy egészen közönséges anyag, a vas-oxid adja.
