– Akkor? – néztem rá.
– Ha most azt gondolod, ha csak egy másodpercig is azt hiszed, hogy én ma, itt, jól megbeszélek veled egy randevút, akkor tévedsz. Épp lebeszélni próbálnálak róla. Semmi értelmét nem látom ugyanis, hogy két egymás számára egyáltalán nem szimpatikus ember leüljön meginni valamit, esetleg az egyik berángatná a másikat kedvenc filmjére, ami mindjárt kezdődik. Szóval ennek semmi, de semmi értelme nem lenne, ráadásul az egyik, a nő borzasztó sokat beszélne, a másik, a pasi meg csak csüngene rajta és már vetkőztetné is a szemével, végül irdatlan nagyot szeretkeznének valahol, és jól belebonyolódnának valami kapcsolatfélébe. Hát ez lenne a vége. Erre meg senkinek semmi szüksége, érted? – nézett rám villámló tekintettel, aztán sarkon fordult és bement egy filmre.
Én meg csak álltam ott bambán, tök értetlenül, hát ez a tyúk nem normális, gondoltam magamban, őrült, lökött, mi az, hogy csak így idejön, kvázi megkéri a kezemet, aztán tovább galoppozik? A film végénél mégis ott álltam a terem kijáratánál. Vártam, ki tudja miért. Végül is egy férfiemberrel nem mindennap esik meg ilyen történet. Látni akartam a szemét, és talán megkérdezni, hogy miért. Miért éppen én? De Zsóka nem jött. Rejtély, hová tűnt el, kis terem volt, nem is voltak túl sokan bent, és az egyetlen kijáratra pont ráláttam. Ostobán még a sorok közé is benéztem, hátha valahol elbújt. Záráskor még mindig ezen töprengtem, amikor valaki megkopogtatta a hátamat.
– Itt vagyok, akkor megyünk? – kacérkodott a lány a vörös hajzuhatag alól.
– Na, állj! – mondtam erre. – Mégis, mit képzelsz te magadról tulajdonképpen? Mi ez, hogy csak így iderontasz? Mit akarsz tőlem, ki vagy?
– Zsóka. És te akarsz tőlem valamit, csak még nem tudod. Van itt nem messze egy hely. Elviszlek, gyere megmutatom, látnod kell!
Illusztráció: Shutterstock)
Megbabonázva mentem utána, végigrohantuk a körutat, aztán valahogy az Üllői úton kötöttünk ki egy rozzant ház udvarán. Fogalmam se volt, mi vár rám, mi következik. De ő csak állt, szótlanul.
– Mi a csodát keresünk itt? – ripakodtam rá.
– Hát nem rémlik? Itt ismertük meg egymást vagy ötven éve. Ezen a vacak udvaron, ott, annál az ajtónál – mutatta.
– Te eszelős vagy! – mondtam és sarkon fordultam. Csendes éjszaka volt, sokáig hallottam, ahogy jön utánam, aztán hirtelen csend lett. Visszafordultam, de már nem láttam. Aznap éjjel képtelen voltam elaludni.
Egyre csak ő járt az eszemben, mert bár sejtettem, hogy a mi történetünk el sem kezdődhet, valahogy mégsem hagyott nyugodni ez a história. Másnap reggel újra elmentem abba a házba. Csak néztem azt az ajtót, egészen addig, amíg fel nem fedeztem rajta egy apró sárga cédulát. „Tudtam, hogy így lesz, hogy megtalálod ezt az üzenetet. Hidd el, a mi szerelmünk már réges-rég elkezdődött, jó, hogy újra megtaláltalak, csak félnélek újra elveszíteni. Mert egyszer ez már megtörtént.”
És ott volt még egy kriksz-krakszos aláírás. Napokig nem láttam, bár mindenütt őt kerestem.
Végül felbukkant, egy csokor sárga rózsával a kezében. Leült velem szemben egy székre és csak nézett. Azt éreztem, elemeimre szakadva felrobbanok. Leginkább szabadulni szerettem volna a képtől, de Zsóka tekintete nem engedett. Szorosan fogott, szinte fájt a pillantása. Egy óra múlva végül feladtam, odaléptem hozzá és megkértem, menjen el, mert képtelen vagyok másra figyelni, pedig dolgoznom kellene. Szomorú lett a tekintete, azt mondta, tudta, sejtette, hogy így lesz. Ezért hozta a rózsát. Iszonyú dühös lettem, vidd innen a rózsáidat, sziszegtem, vagy……vagy mi lesz? – nézett rám.
Együtt mentünk el a moziból, szerettem volna, ha végre magyarázatot kapok a kérdéseimre. Aztán egy füstös lebujban Zsóka hosszas mesébe kezdett.
(Illusztráció: Shutterstock)
Valami jósnőről beszélt, aki megjövendölte, hogy a választottja egy igen érzékeny, kedves, melegszívű fiatalember lesz, aki előző életének legnagyobb szerelme volt. Nem hagyta nyugodni a jóslat, ezért elment egy reinkarnációs utaztató mesterhez, kérte vigye vissza abba a bizonyos életébe, ahol már ismerte a neki rendeltetett férfit. Zsóka előző élete, ahogy ő mesélte, csupán néhány évtizeddel előzte meg a jelent, szerelme a lebombázott Budapesten, kezdődött azon a bizonyos Üllői úti udvaron.
Emlékszem, megborzongtam, amikor azt mesélte, a férfi, aki bekopogtatott hozzá, szállást keresett. A családját elvesztette, talán önmagát is,
véletlenül sodródott oda, valaki azt mondta, ott megalhat néhány éjszakára.
A valamikori Zsóka pedig befogadta. Viharos szerelmük, hogy is lehetett volna másképp, szörnyen végződött. A férfi egy nap nem tért haza,
soha többet nem jelentkezett. Ráomlott egy fal a körúton. Annak a mozinak a helyén, ahol ma én is dolgozom.
Azt hiszem itt lett elegem az egészből.
Kértem még egy sört, és úgy gondoltam eljött az ideje, hogy megértessem Zsókával, az a férfi nem én vagyok. Mert sejtettem, hogy ez lesz a mi történetünk vége. Mert nekem csupán egy életem van, mondtam neki, ez itt, a jelen.
Nem tudhatod – mondta.
Aztán hogy-hogy nem rávett, hogy menjek el vele az utaztató mesterhez. Nem hittem benne, de azt éreztem, ez az egyetlen módja annak, hogy megszabaduljak tőle.
S hogy mi derült ki? Az, hogy az előző életem ugyan nem az Üllői úton kezdődött, de jártam abban az udvarban. Sőt ismertem Zsókát. Ismertem a testét, a vágyait, őriztem a csókját. Megviselt a felismerés. Sokáig nem tértem magamhoz. Zsóka ettől kezdve viszont nem faggatott. De eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Azóta keresem. Füstös lebujokban, kocsmákban, mozikban. És mindig azt hiszem, hogy végre megtalálom, hiszen oly régóta ismerem…
(A történetet a mertmegerdemled.blog.hu engedélyével tettük közzé.)
