Életmód

Nagymamának lenni vagy nem lenni? Ez itt a kérdés!

Tudod mi a közös Mery Streepben, Barbra Streisandban és sok millió hetven körüli nőben? Hogy nagymamaként még ma is rendíthetetlenül aktívak.

A nagyi nálunk fogalom. Többesszámban már sajnos azért nem mondhatom, mert apai nagymamám már odafentről figyeli, hogy szép számú unokája mihez is kezd az örökséggel. Mihez kezd a kuglófsütési tudományával, amit ugye ő bízott rá (hát, mindig meg kell néznem a szakácskönyvet), betartja-e az ígéretét, miszerint világhíres színésznő lesz (hát, ez valahogy nem sikerült…), de legalább, hogy boldog lett-e, hiszen megfogadta neki, hogy tűzön-vízen át más dolog nem lesz fontosabb ebben a fránya világban, mint csak és kizárólag boldognak lenni (hát, igyekszem, igyekszem, nagyi, tényleg).

És hát a másik nagyim – akihez aztán senki sem hasonlítható. Idén lesz 97 éves, roppant büszkék vagyunk rá, ő pedig dacolva mindennel egyedül jár a henteshez, főz, mos, takarít. A múltkor példának okáért egy sámliról a hokedlira lépve vadászta le a konyhaszekrény tetejéről azt a valamit, amire uszkve öt év után nagy nagy szüksége lehetett hirtelen. Arra a kérdésre, hogy vajon miért nem várta meg valamelyikünket, egyszerűen nem is felelt.  Bajod is lehetett volna, mondtam neki. Mire ő tényszerűen annyit tett hozzá, nem lett. Ezzel a maga részéről lezártnak tekintette a beszélgetés ezen részét.

Nagymama - három generáció (Shutterstock)

A kicsi, a nagy és a legnagyobb  – három generáció  (Shutterstock)

Ősszel meg egyszer, a kellemes langymelegben hiába csengettem hozzá, csak nem berregtette a kaputelefont. Megijedtem, telefonáltam, azt se vette fel. Anyámat hívtam, azt mondta nézzek szét a piac és a ház közötti szakaszon. Hát tényleg ott volt. Egy padon ült, és kellemes csevejbe bonyolódott az órabolt eladónőjével, aztán amikor észre vett, hogy felé tartok, hirtelen felállt. Ekkor ugrott ki a szemközti kulcsmásolóból egy férfi (őt is jól ismeri persze a nagyi), egy villanás alatt ott termett, elvette a szatyrát, hogy segítsen. A nagyi persze tiltakozott, haza tudja ő vinni azt a pár darab almát, krumplit, amit vett. Végül én vittem fel azt a vagy öt kilót, amit ő csupán pár darabnak minősített.

Most, hogy egy hétre ránk szakadt a tavasz a télben, egy reggel a galambok búgására ébredtem. Nem mertem kinyitni a szemem, olyan volt, mint nagyon régen. A nagyiknál, lent vidéken, azokon a perzselő nyári reggeleken. Amikor még előttem állt a szabadság, az egész nyár, meg a reggeli, amit az egyik nagyi készített, és az ebéd, amiért a másik nagyihoz bicikliztem. Velük volt kerek az én világom.

Aktív nagymama (shutterstock)

70 fölött még rengetegen akítvak  (Shutterstock)

Ugyanúgy, ahogy valószínűleg minden gyereknek az ő nagyijával. Még akkor is, ha a mostani nagyik kicsit mások, mint a mieink.
Mert a mostani nagyik hetven körül még bőven aktívak (ha ez egészségük engedi), ők már kevésbé érnek rá akkor, amikor a családnak éppen jó lenne, amikor mondjuk Beni belázasodik, de anyának halaszthatatlan értekezlete van, apa meg a világ másik végére utazott egy konferenciára. Persze a mostani nagyik azétr belátóak is, és lemondják az aznapi programjukat, munkájukat. De néhány nap múlva rendíthetetlenül ott folytatják, ahol abbahagyták.

Egy amerikai lapban azt olvasom, hogy 2022-re a 65 év fölötti nők 20 százaléka, a férfiak 27 százaléka marad a munkaerőpiacon. Az ezt követő négy évben pedig minden ötödik nő folytatja közülük a munkát. Az orvosi fejlődés és az egyre hosszabb élettartam ezt a tendenciát erősíti. A 65 éves és annál idősebb amerikaiak száma a becslések szerint több mint kétszeresére nő (46 millióról 98 millióra) 2060-ig. Ami ugye azt is jelenti, hogy várhatóan a dolgozó nagyik száma is emelkedik majd, a családok, az unokák  pedig egyre kevésbé számíthatnak rájuk. Mire pedig a dolgozó nagyik végre kiiratkozhatnak a munkából, teljesen természetes, hogy pihenni szeretnének. Ráadásul aktívan. Mert még bőven hetven fölött is elkezdhetik a bakancslistájuk kipipálását, utazhatnak, hegyet mászhatnak, új vállalkozást indíthatnak vagy elköltözhetnek a világ másik végére, ahol mindig is szerettek volna élni. És ugyan ki is róhatná ezt fel nekik? Egy életünk van – mindannyiunknak.

De akárhogy is, a nagyi és a nagypapi pótolhatatlan érték. Úgyhogy becsüljük meg minden velük tölthetett pillanatot!