Tudom, hogy aki tényleg szerelemféltésből nyomoztat, rendszerint nem akar komolyan válni. Ellenben, aki az anyagiak miatt, az igen.
Fotó: iStock.com/whyframestudio
Drága nő volt. Ismertem jól a típust. Ahogy belépett, tudtam, hogy mit akar. Földig érő nercbundáját a fotelra dobta. Csípőjére simuló finom bőrből készült szoknyája a combja közepéig csúszott, amikor leült. Calvin Klein kosztümkabátja termetes mellén csöppet szétcsúszott. A fekete csipkés body alatt sejteni lehet az évek során felszedett kilókat. Drága nő volt. Ruha nélkül is volt rajta úgy félmillió. A plasztikai műtétek finom kis hegei a mellek alatt, aztán az illata, a méregdrága szemránckrém puhasága, a vékony aranylánc megvastagodott bokája körül, és néhány vastagabb a csuklóján. Meg az az apró briliáns a fülében. Jó nő. Jól tartja magát. Esténként akár tíz évet is letagadhat. Reggelenként? Reggelenként kicsit kevesebbet.
Azt mondta, bármibe kerül, tudni akarja Tudni akarja, hogy hányszor és hol. Tudni akarja, hogy hány éves az a kis cafka, és legfőképpen azt, hogy az ura pénzén él-e. Meg hogy mióta. Van-e önálló jövedelme. Hol szoktak találkozni? A lakást a férje béreli, vagy a sajátja? És egyáltalán hogy néz ki az a nő, a férje szeretője. „Nem számít, hogy meddig tart mindezt megtudni, és nem számít, hogy mennyibe kerül. Tapadjon rá az uramra. Bizonyítékokat akarok!” – mondta.
– Válni akar asszonyom? – kérdeztem?
Dehogy, mondta. Engem nem érdekel, hogy kivel hetyeg. Csak tudni akarom, hogy a pénzt kiviszi e a közös vállalkozásból. Mert én nem vagyok vesztes típus.
Azt nem hagyom.
