Csak a jó ég, valamint a Google és a Facebook a megmondhatója, hogy került a látóterembe egy jótékonysági futóverseny kiírása. Akkor már vagy negyedik hónapja futkároztam, ráadásul egy kicsit kezdtem is unni a történetet. Mert bár fogyni fogytam, a kedélyem is határozottan javult egy-egy edzés után, és egy csomó szabadszemmel nem látható pozitív élettani hatása is volt a mozgásnak, de minden hiába, roppant monotonná vált.
Amikor ráunsz a futásra (Fotó: Shutterstock)
Kétféle útvonalat váltogattam, néha kombináltam őket, de már pontosan tudtam, melyik szúrós bokor pihen a lábamhoz a „hajtűkanyarban”, hol kell szaporáznom a lépéseimet, hogy a szintkülönbséget legyőzzem az erdőben, hogy hányadik kilométer hányadik métere esik a trafóházhoz, és hol bicsaklik ki rendszeresen a bokám. Ez, és a novemberben beütött rosszidő épp elegendő érvnek tűnt a nyűglődéshez, a reggelenként „jaj de nagyon nem akarok én futni” életérzéshez.
Szóval ebbéli állapotomban talált rám a futóverseny kiírása, amit becsülettel elolvastam és továbbléptem. Mert azt egyáltalán nem gondoltam, hogy nekem helyem lenne egy versenyen. Aztán egy fél óra múlva visszapörgettem a híreket, hogy elolvassam.
Azt írták, Mikulás napján, a Margitszigeten a Látássérültek Sport Egyesülete (LÁSS) javára futhatunk. Lehet egy kört futni (5,30 km) vagy kettőt. Emlékszem a pillanatra, amikor hangosan is fel kellett tennem a kérdést a a szobában ülő kollégáimnak. Elinduljak? – néztem rájuk, hátha, hátha azt mondják, ó dehogy, eszedbe ne jusson, megőrültél, hogy ennyi idősen….. De nem ez történt. Egyöntetű igen hallatszott (nyilván szerettek volna szabadulni az én örökös fussak, ne fussak kérdéseimtől), bólogattak, hogy persze, menni fog.
– 10 k vagy 5? – kérdeztem még bizonytalanabbul.
– Naná, hogy 10, menni fog ez neked – vágta rá Magdi. Én meg jól beikszeltem a „10 ezer métert úgy lefutok” kockát, ahogy csak bírtam. Majd inamba szállt a bátorságom, és fizetés nélkül megléptem az oldalról. De persze csak nem hagyott nyugodni a dolog.
(Fotó: Shutterstock)
Így jött el az az esőáztatta, hátborzongatóan szürke vasárnap reggel, amikor rögtön a kávé után rákerestem a kiírásra és átutaltam a jelentkezési díjat. Ha átélhet az ember büszkeséget, hát én akkor, abban a pillanatban, a sikeres tranzakció felirat megjelenésekor ezerszeresen is átéltem. Szinte ünnepeltem magam, hátradőltem a kanapén, ez igen, ez már tényleg valami, mantráztam. Versenyen indulok! – törtem rá később a gyerekeimre, igazi versenyen, tettem még hozzá, csak hogy tudják, nem viccelek. Nem is értetettem miért, de nem törtek ki ünneplésben.
Ekkor újra letelepedtem a laptop mellé és a Sziget domborzati viszonyainak tanulmányozásába kezdtem. Örömmel láttam, hogy a szintkülönbség nulla, ezzel tehát nem lesz baj. Csak hát, ugye, a 10 kilométer az bizony 10 kilométer.
A verseny napján persze volt baj elég. Legelőször is a saját félelmeim, hogy vajon menni fog-e, kell-e ez nekem egyáltalán. Nem lenne-e elég odamenni, átvenni a startcsomagot, és lelkesen végigdrukkolni a mások futását?
De elindultunk, késésben voltunk, ami ugye önmagában is elég ok lett volna az idegeskedésre. Legszívesebben már a Széna téren visszafordultam volna. Mi a fenéért a kell felvágni féléves „futóviszony” után tíz kilométerrel? – kérdeztem a páromtól és persze önmagamtól. Elég lett volna öt. Esetleg három, de olyan nem is volt.
Így érkeztünk meg a helyszínre, én talpig sínadrág, vastag dzseki kombóban, amit valahogy csak nem akaródzott levenni a bemelegítés előtt. Az atlétikapályán a Mikulással futottam össze, csörgősipkás futótársak hajlongtak mellettem, nyújtottak, ugráltak, forró teát kortyolgattak, a hangulat remek volt, én meg hirtelen a bemelegítők első sorában találtam magam. Ott pedig nem volt mese.
Néhány perc múlva csatakosra izzadva legszívesebben már a futópólómat is levettem volna. Végül eldördült a startpisztoly, és vagy kétezren tiszteletkört futva a pályán, a stadionban, elindultunk.
Nem szeretném senkiben azt az illúziót kelteni, hogy könnyen ment.
Úgy egy kilométer után a szállingózó hóesésben már a Duna-parton, fogamat összeszorítva harcoltam az elemekkel, a mellettem rendre elfutókkal. Hatszáz méter alatt annyira lelassultam, hogy szinte megálltam. Aztán egy helyen ki is léptem a futókörből, picit gyalogoltam. Sokk volt a javából, el is futottam magam rendesen, azon töprengtem, íme, ennyire egyszerű feladni valamit. És abban a pillanatban már azt kérdeztem magamtól, hogy tényleg ezért vagyok-e ott, ahol. Hogy nem én akartam-e a versenyt? Rajtam kívül a világon senki, de senki nem kényszerített rá. Akkor?
Újra lendületbe kerültem, bőven a mezőny hátsó fertályában futottam, de akkor már csak azt akartam, hogy végigcsináljam. Végül elértem a célegyenest, ahol még rá is húztam egy kicsit. (Egészen kicsit.)
Majdnem sírtam a célban (csak ahhoz is kevés volt a levegőm), amikor a Mikulás személyesen rázta meg a kezemet, gratulált, és azt mondta, szép volt.
Csak egy kis bizonyíték…. a MikuLÁSS futáson 2017 decemberében
Tényleg nehéz szavakba önteni, mit érez akkor az ember, amikor önmagát legyőzi. Mert az lényegtelen is volt, hogy reménytelenül gyenge eredményt értem el – ezt ma már bő egy év távlatából látom. Nem számított, hiszen nem is ez volt a lényeg.
A helyzet az, hogy azóta túljutottam már néhány versenyen. Futottam 7, 10, 14 és végül 2018 novemberében 21 kilométeres félmaratoni távon. Már viszonylag jó eredménnyel. Mert közben az idő is fontos lett. Amellett, hogy edzett lettem, hogy az állóképességem, a kitartásom mérföldekkel javult, az idő a másik nagy ellenfél, „aki” ellen érdemes harcba szállni. Még annak tudatában, hogy őt aztán soha le nem győzöd!
Futó kalandjaim, kirándulásaim rengeteg helyre vittek el, vagy ha tetszik, bárhova mentem, ott mindig futottam. A hat hónapos félmaratoni felkészítő programból ugyanis nem akartam kihagyni egyetlen alkalmat sem.
A felkészülés egyik fantasztikus állomása volt a svédországi Malmő, ahol éjszakai futásként 10 kilométeren tekeregtem a városban. De erről majd legközelebb, jövő héten hétfőn!
Addig pedig ne feledjétek: elfáradni ér, belefáradni nem! Hajrá mindenki!
